Protestáns Tanügyi Szemle, 1930
1930 / 9. szám - Hazai és külföldi irodalom
110 PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE mányokban régi ismerőseire bukkan az olvasó, örül a viszontlátásnak, szívesen foglalkozik velük. Friss és eleven arcképeket kapunk e könyvből azokról a bölcselőkről, akiknek a mai tanárok nagy része tanítványa volt: Pauler Ákosról, Medveczky Frigyesről, Alexander Bernátról, Fináczy Ernőről, Bánóczy Józsefről; s itt van még az egyetemi tanárok sorában az outsider, markáns vonású Posch Jenő is. A könyv első tanulmánya összefoglaló kép arról, hogy milyen szerepet játszott az Akadémia a magyar bölcselet fejlődésében, milyen buzgalommal törekedtek az akadémikus magyar gondolkozók lépést tartani az elmúlt száz év bölcseletének sokirányú fejlődésével, hogyan próbálkoztak egyúttal önállóbb kritikai álláspont elfoglalásával is. A magyar szellem éiniakarásának, rugalmasságának szép bizonysága ez a nagy anyagismerettel, beleélő lélekkel, művészi stílusban megírt tanulmány, mely a kötet legfigyelemreméltóbb darabja a következő mellett, amely a magyar bölcselet mai vezéregyéniségéről, Pauler Ákosról szól. Csaknem nyolcvan oldalnyi kritikai tanulmány ez, az első nagyobb szabású kritika az egész Pauíerről; csupán azt sajnálja az ember, hogy szerző nem bővítette ki tanulmányát, melyet 1922-ben írt, s nem terjeszkedett ki Paulernek 1925-ben megjelent Logikáikra is. Mivel a Logika a Bevezetés-beli logika részletesebb feldolgozása, Kornis tanulmánya lényegileg így is érvényes az egész Paulerre. Kritikájával Kornis hálára kötelezte mindazokat a magyar bölcselőket, akik a neoskolasztikus logikai ideálizmus ezen formájával sok igaz és szép része ellenére, és zárt egysége, művészi felépítése dacára sem tudtak megbarátkozni. Kornis ennek a művészi építménynek kihúzza egyik tartó oszlopát (amelyet valóban ki kellett onnan venni), s ezzel romba dönti az egész épületet. A kritikai reálizmus álláspontjáról írt fejtegetés a Pauíer-birálatnak mindig figyelemreméltó alapvetése marad. Ez a tanulmány, Goethe szavait idézve : „uns ruft in die vollere Bahn." A mélyenjáró és művészileg megírt nagyobb (Medveczky, Posch) és kisebb esszéket okulással és gyönyörűséggel olvashatja minden bölcseleti érdeklődésű magyar olvasó, különösen tanár, akit az egyetemi évek fejlesztő hatásainak emléke közelebbről is odakapcsol egykori professzoraihoz. Van egy-két kisebb észrevételünk is, Márton Istvánról, a pápai főiskola újjászervezőjéről, a legelső magyar Kantiánusok egyikéről Kornis ezt írja a 60. lap jegyzetében: „Márton a 18. század végén magyarul írta filozófiai munkáit; de látva a műnyelv anarchiáját, 1820-ban már latinul adja ki Kant rendszerét ismertető művét: Systema Philosophiae Criticae. Viennae, 1820.“ Ez az állítás magára Márton Istvánra támaszkodhatik, aki az említett mű előszavában ezt mondja: „. . . ea est Linguae Latinae in Hungária celebritas, ut Philosophia, ob terminos technicos, quibus Eruditio, intuitu scientifico carere nequit, longe commodius possit in ea proponi, quam in Lingua Hungaríca ..." Mindamellett figyelembe veendő az is, hogy Márton Istvánt egyházkerülete közgyűlése kötelezte 1815-ben arra, hogy előadásait latin nyelven tartsa, mivel panaszok merültek fel, hogy a hallgatóság a szokatlan magyar terminológiát nem érti. így lett aztán a magyar nyelv ügyéért annyira
