Protestáns Tanügyi Szemle, 1930
1930 / 7. szám - Megjegyzések
PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE 37 adták vissza, jóllehet egyes kategóriák számára éppen most rendezik, s ép a korpótlék beállításával, a fizetést. A szent egyöntetűség úgy látszik csak a szolgálati években van meg, de nem a fizetésben. Azt sem mondjuk, hogy a helyettes tanári fizetésért nem lehet olyan lelkesen magyarázni a hármas szabályt, mint pl. kúriai bírói fizetésért. Itt csak annyit konstatálunk, hogy a 40 határidő sok. Legdrágább kincsünk a jövő Magyarország, a gyermek, akit nagy feladatok megoldására kell előkészíteni. Le kell szállni hozzá, fokozatosan felemelni. Meg kell érteni, ami nagyon nehéz, amint ezt a Magyar Szemle cikkei is bizonyítják. Más a harmincas években, más a negyvenes években járó emberek világnézete, mentalitása, és sokszor ők sem értik meg egymást. Hogy értené meg akkor a negyvenedik évében tanító tanár a ifjúság gondolkozását. E talán paradoxonnak látszó igazságot egy-két példa meg fogja világosítani. Gyulai Pált többször nógatták (sőt, ha jól emlékszem, Ábrányi Emil versben is felszólította) hogy szóljon hozzá a fiatalok (Ady s társai) költészetéhez, mondjon róluk kritikát. Az öreg úr hallgatott. Végre egyszer egy újságírónak adott interjúban ezt mondotta: „Nem értem én már ezeket a fiatalokat. Más világ az ő világuk!“ Néhány héttel ezelőtt egy jó nevű írónk (talán Bállá Ignác) egyik napilapunkban cikket irt a fiáról. Elmondta, hogy őt a fiától egy világ választja el. Hiába magyaráz neki erröl-arról, a fiú siet, csak a sport, a versenyeredmények, a film, a repülés, az autó érdekli. Ha egy apa így áll a fiával szemben, akkor egy tanár, aki évről évre változó diáksereget kap, akinek évről-évre át kell alakulni, hozzá kell idomulni a tanulósághoz, még nagyobb feladat előtt áll s pályája utolsó lustrumán ott fog állani, hogy lelke el fogja veszíteni a rugékonyságát, az átalakulási képességét s lesz olyan öreg tanár, amilyent Móricz Zsigmond állít elénk a „Légy jó mindhalálig“ című színműben, aki örömmel kiált fel: „Hál’ Istennek, nincs órám!“ Az ilyen tanár fáradt, unalmas lesz a növendéksereg előtt. Mert az ilyen tanár előtt nem élettelen akták, hanem eleven, néha túleleven emberpalánták ülnek. Azt sem hozzuk fel, hogy az ifjú nemzedék így nem tud elhelyezkedni. Azt sem említjük, hogy ez újabb illetményrendezéssel jár. Arról sem beszélünk, hogy akkor nem az ifjak, hanem az öregek részére kell tanfolyamokat rendezni, melyeken az újabb pedagógiai vívmányokról beszéljenek előttük. Itt csak annyit szögezünk le már jóeleve, hogy ez semmi esetre sem lesz pedagógiai vívmány: csekély kivétellel fáradt, unott emberek lesznek a kathedrán. Csak egy vigasztaló van e dologban, de ez szomorú vigasztalás, olyan mint a Pókainé fiának adott kegyetlen kegyelem: nagyon kevés percent éri el ezt az időt. A statisztika adhatna erre feleletet, de a mai nehéz, idegölő, robbanó s folyton újat hozó élet megcsufolja a statisztika jóslását is. Aki az elmenőket is figyeli, konstatálja, hogy „itt is egy név, ott is egy név, hányat elvisz minden egy év!“ Az ifjúságot, az iskolát büntetjük tehát, ha a tanárság szolgálati
