Protestáns Tanügyi Szemle, 1930
1930 / 1. szám - Nagy Miklós: A túlterhelés könnyítése az alsó négy osztályban
PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE 19 munkára van szükségünk, ha méltók akarunk lenni a iótanár elnevezésre. Nem elég az órákat pontosan megtartani s a dolgozatokat kijavítani. Ez csak félmunka. Sőt annál is kevesebb. Nincs kínosabb látvány annál a tanárnál, akinek az óráján érezzük, hogy maga sem ismeri az óra célját s hasból, ötletszerűen ráncigálja elő mondanivalóit. Ha terhes is, ha sok is az elfoglaltságunk, ha anyagi bajaink vannak is, — meg kell tenni, hogy minden órára előre meghatározott tervvel menjünk be. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy a tanár szeptember 10-én előre mondja meg, mit fog kérdezni december 15-én a III. osztályban Kis Pétertől 8 óra 33 perckor, hanem igenis azt, hogy az óra előtt pontosan lássuk magunk előtt a lefolyandó óra képét. Tudjuk, hogy mennyit fogunk lefordíttatni, mire fogjuk a figyelmet felhívni, mit ismételtetni, hány és mely új szavakat fogunk a másik órára felhagyni, milyen szemléltetést alkalmazunk, miről fogunk közösen beszélgetni, mit fogunk feladatúi kidolgozni, rajzoltatni, új nézőpontokat felvetni, a régiekre emlékeztetni — egyszóval, hogy a tanóra tervszerűen felépített szerves egység legyen a tanuló lelkének a fejlesztése és gazdagítása érdekében. Egyes órákat olyan öröm végignézni, mikor látjuk, hogy biztos, határozott kézben van a tanítás, érezzük, hogy a tanárnak megvan a maga terve, a maga célja, aminek elérésére lépésről-lépésre törekszik, — míg a másik óra úgy mállik szét minden megfogható eredmény nélkül a tanár kezében, hogy fáj látni az unalmat tanár és tanítvány arcán egyaránt. Jegyezzük meg jól, hogy még a rosszul elkészített terv is százszor jobb a zseniális tervtelenségnél. Hogy a sok unalommal fűszerezett óra megöli a tanuló lelkében a tantárgy iránt érzett érdeklődést s ezzel együtt az eredményt is. Ezzel kapcsolatban kell megemlíteni, hogy a didaktikai kérdések iránt való érdeklődés minden tanárnak elsőrendű kötelessége. Nagy hiba, hogy a tanárság a maga tudós szemszögéből szeret a pedagógusra úgy nézni, mint a művész az iparosra. Pedig egyrészt a lenéző rendesen nem művész, — másrészt nekünk igenis jó iparosoknak, jó mesterembernek kell lenni, mert azt parancsolja hivatásunk. Fontos követelmény az is, hogy a tanulónak hagyjunk elég időt feladatai megemésztésére és kidolgozására. Lehetetlenséget nem szabad követelni, mert ez már minden pedagógia csődjét jelentené. Vigyázzunk arra, hogy túl sok házifeladat kihagyásával egyik tárgy ne akadályozza a másikban való előmenetelt. Szokjunk le végre a büntetési feladat íratásáról is. Osztályfőnökök vigyázzanak arra, hogy egyes napok ne jelentsenek elbírhatatlan munkát növendékeik számára. Jöjjenek össze osztályértekezletre, amelyen vizsgálják meg egyenként az összes tanulók fejlődését és előre haladását, puhatolják ki az esetleges hanyatlás, vagy eredménytelenség okait, s ahol lehet, segítő útmutatással lépjenek közbe a tanuló érdekében. Ha így gondolunk minden tanítványunkra, ha érezzük a felelősséget, amelyet a gondjainkra és irányításunkra bízott gyermekekkel szemben valóban éreznünk kell, ha mintegy helyettesítjük a szülőket a gyermek fejlődésének előmozdításában, akkor nyugodt lélekkel állhatunk meg mások és magunk
