Protestáns Tanügyi Szemle, 1930
1930 / 6. szám - Hazai és külföldi irodalom
224 PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLÉ jelzett, de a valóságban apróháborús állapot van ma a vallásfelekezetek között. Az „öreg ágyúk“ hallgatnak ugyan, vagy a békegalambok hangján búgnak, de a lovasszpahik, azaz hogy a jezsuiták és szatelleszeik ál-áttörnek határainkon és mérgezett nyilakkal való ellenünk lövöldözéseik sohasem szünetelnek. Ezeknek a támadásoknak egyik tüzes megtorlója, a „végek“ körül való harcoknak öreg korát meghazudtoló ifjúhevű katonája a fentjelzett könyv tiszteletreméltó szerzője. Ebben a könyvében azokat a rágalmakat cáfolja meg, amiket Luther ellen szórtak és szórnak uitramontán ócsárlói. Bizony olyan rágalmakat is cáfol, amiket nem kívánok ideírni, nehogy elpiruljon ez a fehér papíros. Ezeket különben maguk a jóhiszemű katolikus írók is megcáfolják. Vannak azután az esztétika és a jó erkölcs napfényét megtűrő vádak is. Ezek legnagyobb részét is megcáfolja az író, idézve elsőrangú egyháztörténetírókat. De vannak olyan vádak is, amiket alaposaknak fogad el. A szerzővel mi is megállapítjuk, hogy mi protestánsok hőseinket nem tartjuk hibátlanoknak; még a Luther Mártonokat és Tisza Istvánokat sem. Lutherben is látjuk szertelenül heves harcmodorát, amibe persze ellenfeleinek szertelensége sodorta bele. De látjuk erős hitét, szókimondó bátorságát, határtalan őszinteségét és szinte emberfölötti önzetlenségét is. Ezekért a tulajdonságaiért melegen szeretjük. Életét, jellemét, családi körét tisztának látjuk. Abban a kis, alig négyszáz házat számláló, Sárospatakszerű parányi iskolavárosban, Wittenbergában. ebben a tipikus ,.pletykafészek“-ben nem is lehetett volna másképpen annyira általános tisztelet tárgya. Nekem, mint tanárembernek, döntő érv Luther mellett az a rajongó szeretet, amivel diákjai tekintettek fel reá, őróla is elmondhatjuk, amit Petőfi Hunfalvy Pálról mondott: „A tanítványaitól általánosan szeretett professzor." És mint magyar ember, tudnék-e kételkedni annak erkölcsi nagyságában, akit magyar tanítványai: Dévai Biró Mátyás, a „magyar Luther", Sztárai Mihály, Erdősi Szilveszter János és társai annyira szerettek. Jóleső gyönyörűséggel nézzük Szeberényi Lajost, Luther öreg vitézét, amint vezére védelmében fürgén forgatja a polémia éles kardját. De feljebb is emelkedik. Megadja az uitramontán léleknek és gondolkodásnak, hogy úgy mondjuk, a természetrajzát. Megérezteti velünk, mennyire más ez, mint a protestáns lélek. Az uitramontán ember, ha akarná, se tudná megérteni Luthert. És ha ráadásul nem is akarja megérteni, ne csudáljuk, hogy a történetírói pártatlanságot szenvelgő uitramontán írók se tudnak Lutherről máskép írni, mint a piszkolódások és paszkvillusok hangján. Szeberényi könyvének vannak hibái is : itt-ott nehézkes, nem is mindig magyaros a stílusa, a mű szerkezetében rapszódikus, nem elég rendszeres. Nem tartom helyesnek, miért tér el az évezredes „tót" elnevezéstől. Miért kell a cseheknek kedves „szlovák" elnevezést használnia ?
