Protestáns Tanügyi Szemle, 1930
1930 / 4. szám - Hazai és külföldi irodalom
134 PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE őket. És erre szinte maguk a katolikusok is ösztönözték az erdélyi fejedelmeket, amikor gúnyosan beszélték és hirdették mindenfelé a szombatosság felől, hogy íme milyen csodabogarat terem a protestantizmus ! Ezeken felül a szombatos felekezet vallásszabadsága és gyakorlata az ország törvényeiben nem volt biztosítva. Ezzel szemben a pozsonyi törvényszék törvénytelen alapokon nyugodott és ítélkezett olyan felekezetek papi s részben világi vezetőivel szemben, amelyeknek vallásszabadságát és jogait országos törvények biztosították, A protestánsokat akarta sújtani, de csalárdul politikai vétkeket koholt a megidézettek ellen s ez alapon, meg hamis okmányok alapján mondott ítéletet felettük. És itt szólnunk kell a Wittnyédy-féle levelekről, melyekről szerzőnk azt állítja, hogy azokat, mint maga a pozsonyi törvényszék, úgy a 19. század történetírása is hiteleseknek tartja. (353. lap.) A protestáns egyháztörténetírók szerzőnél természetesen nem jönnek számításba, de ott van egyebek közt pl. Acsády Ignác, aki szintén a 19. század történetírója és aki mégis azt mondja, hogy semmi ok nincs arra, hogy hitelt ne adjunk Bethlen Miklós azon állításának és esküjének, hogy a Wittnyédy-féle levelek hamisítványok. (Szilágyi S.: A magyar nemzet története. VII. kötet. 324. lap.) Nem lehet tehát általánosan és kategorikusan azt hirdetni, hogy e leveleket a 19. század történetírása hiteleseknek tartja, Sőt ha ismerné Szekfű Payr Sándornak Wittnyédy Istvánról írt alapos monográfiáját (Prot. Szemle 1905. évf.) és abban a levelek hitelessége ellen felsorakoztatott érveket, akkor bizonyára nem mondaná az újabbkori történetírók ítélőszéke előtt eldöntöttnek a Wittnyédy-levelek authenticitását. — Végezetül a désí pörnek és a pozsonyinak összehasonlítását lehetetlenné teszi a pozsonyi rabpapokkal való párját ritkító kegyetlen bánásmód, az ítéletnek barbár durvasága, a nápolyi gályák, buccari-i börtönök állati kínzásmódja s a hazájuktól megfosztott exulans lelkészek fájdalmas kálváriája. Bizony csak olyan ez a hasonlat, aminő van a macska és az oroszlán közt, amelyről azt mondja az ismert bon mot: „Az oroszlán is egy macska, Csak egy kicsit nagyobbacska." Ezért nem ébresztett érdeklődést Erdélyen kívül a kisdési pör és ezért keltette föl a pozsonyi megdöbbentő ítélet Európa felháborodását. Szerzőnk mintegy panaszképpen említi, hogy „a hosszú vallásos harc ez utolsó etapejának (t. í. a gályarabságnak) emlékét a protestantizmus sokkal nagyobb keserűséggel őrizte meg, mint ahogy a katolikusok sérelmeiket bármikor is viselték." (351. lap.) Oka ennek egyedül a pozsonyi törvényszék ártatlan embereket sújtó inhumanus kegyetlensége és nem az, amivel ezt a szerző igazolni próbálja. Erre az ő igazolására is elmondhatjuk, mit ő a Pokoly erdélyi református egyház történetének egy idézett részletére citál: „Óh emberi nem 1 miért irtózol annyira a valótúl! ?“ (416. lap.) A szerzőnek az az összehasonlító módszeres eljárása is kihívja a kritikát, mellyel azt állítja, hogy Erdélyben a helyhez kötött vallásszabadság uralma alatt a katolikusok nagy része magángyakorlatban élt és hogy hasonlóképpen ezt a privatum exercitiumot hozták be a magyar