Protestáns Tanügyi Szemle, 1929
1929 / 4. szám - Hazai és külföldi irodalom
166 igyekszik a nyelv vizsgálatai alapján fényt deríteni a székelyek eredete kérdésének homályos rejtelmeire. Az itt közölt cikkek e nemű dolgozataiból I. füzetként jelentek meg a múlt évben. A szerző meghaló melegséggel írja az első lapra: „Édes jó szüleim emlékének hálás szeretettel." S ezzel megüti azt a bensőséges hangot, amely az öt értekezésen és a bevezető és összefoglaló értekezésen is végighúzódik székely szivének testvéri szeretetéből és az egységes magyar nemzet szétsza- kitottságán érzett hazafiúi keservéből. Hangtani, alaktani és szókincsben vizsgálódások világánál igyekszik felderíteni a titkot, amelyről a tudomány két évszázad óta nem bírja levonni a ráboruló fátylat. Csak örömmel üdvözölhetjük az Ígéretet, hogy a már itt is érintett népköltési és néprajzi sajátságokra, nemkülönben a nyelvtörténetre, hely-, személy- és családnévi egyezésekre és embertani tanulmányokra vonatkozó további kutatásainak eredményeivel egy második füzetben fog megájándékozni bennünket. A bevezetés a kérdés irodalmával és módszerével foglalkozik. Nagyon értékes a mintegy 700 éves irodalom egybeállítása. Kútfők, cikkek, könyvek, gyűjtemények hosszú sorából foglalja össze a székelyek eredetére vonatkozó feltevéseket a hun származás teóriájától {Szabó Károly és követői) az ezt mesének minősitő s a székelyekben Szt. László vagy valamely utóda idejében letelepített határőröket látó nyelvészeti magyarázatokig (székely-székelyi, székentúli, határőrző, — Hunfalvy). Utóbbiak szerint a székelység egy a magyarsággal, csak több vidékről és különböző időkben kiszakadt belőle, mégpedig nem előbb, mint mikor nyelvünk már a szláv hatáson is keresztül ment. Nagy Géza a zártabb kiejtésű csoportot az alföldi és dunántúli magyarsággal, a diftongizáló csoportot pedig a palóc stb. vidékkel hozza kapcsolatba. Sebestyén Gyula az ö-ző udvarhelyi (nyugati) székelység magyarországi eredeti lakóhelyét a regölés alapján a drávavidéki nyelvterületen keresi, honnan Délmagyarországon át a Maros mentén vándoroltak mostani hazájukba, az é'-ző csíki (keleti) székelységről meg azt tanítja, hogy a palócság szomszédságából északi vidék lakói közül a Szamos mentén szállott alá. E nyelvészkedő magyarázatok mellett egyes történettudósok tiltakoznak a más nemzetből való származtatás ellen, hanem vagy a magyar egyik ágának tartják őket, akik a magyar sereg útkészitői voltak s lakatlan erdélyi területeket foglaltak el (Karácsonyi), vagy a magyarokhoz csatlakozott rokon néptöredéket látnak bennük, akik Erdély egyedüli honfoglalói, hun származásúak és a Felső-Maros és Küküllő völgyeit a honfoglalást megelőzően szállták meg (Hóman*). E bizonytalanságokba — a nyelvtudomány és történetírás tudósainak harcába — akar a nyelvészet segítségével újabb érveket állítani Erdélyi Lajos. Módszere az összetett bizonyítás, azaz először belső (nyelvi) bizonyítékokat keres, azután külső (történeti) bizonyítékok alapján fogja a kérdést megvilágítani, E füzetben csak olyan dolgozatok *) A „Magyar Történet“ (Hóman—Székül) 1. kot. 120. lapján most is ezt írja: „. . . a hazai hagyomány szerint itt talá’t és Árpádnak ónké .t meghódolt székelyek — lm hihetünk a régi hagyománynak — teljes szabadságukat megőrizve, mintegy kilencedik törzsként csatlakoztak a magyarokhoz“.
