Protestáns Tanügyi Szemle, 1929
1929 / 10. szám - Megjegyzések
414 ségében, nem is szólva az ilyen szövegezésről: „az élőbeszédből“ (van holtbeszéd?), „a köznyelvből való kimúlás szélén áll.“ így érthető, hogy károsnak tartja, ha „mindent arra a szerencsétlen pesti rossz szólásra“ hárítunk. Hát nem hárítunk mindent rá, de ha nyelvvétségre akadunk, akkor irtjuk, még ha a pestieké is. Ki helyeselhetne olyan kifejezéseket: engesd, nem-e jön, jól van fölfektetve, szipkovic, stb., stb. ? De viszont a köznyelv — a koiné, amint azt egyik kitűnő professzorom szerette mondani — sem lehet döntő minden esetben, mégha a statisztikát hívja is segítségül! A debreceni statisztika például a jöjjek, menjek, eredjék, a lú, a szíp alakot mutatná leggyakoribbnak ki, tehát be vele az irodalomba — Kardos szerint. Másutt nem „tudhassák“ iskoláztatás nélkül mi a helytelen, azért gyakran nem is „lássák“ meg a hibát: a statisztika itt is meglepetést hozhatna. Szóval a népnyelv, a köznyelv és a statisztika is csak viszonylagosan irányadó, mint a régi nyelv. Különben Kardos Albert új szempontot is hozott a nyelvtudományba: a testesség elvét: „...a nánk-nénk rag viszont úgy is testesebb rag, könnyen elbírhatja a határozatlan tárgyon kívül a határozott tárgyra való vonatkozást is.“ Nagyon derék egy módszer, ezzel sok rejtélyes nyelvjelenséget játszva lehet megfejteni és szerencsésen közeledünk Voltaire felfogásához, amely szerint az etimológia az a tudomány, amelyben a magánhangzók nem számítanak semmit, a mássalhangzók pedig igen keveset. Figyelmembe ajánlja a VKM. 510-V-I-1929. rendeletét, mondván — elavultsága ellenére is így írom — a jelzett miniszteri rendelelettel kapcsolatban, hogy olvassam azt szorgalmasan, bár: „Az adnók- vennök nem foglaltatik ebben a rendeletben. “ Hát ez mi 7 Ily módon még sok egyebet is ajánlhatna olvasás céljából, pl. a logartáblákat, szakácskönyveket, ezekben is aligha akadnék adnók és vennök-re. Azért is duzzog a nók-nök-re, „mert ó, ő hangzójával elüt a többi igeragtól és ígejeltől“ — hát mit szól az ősi adnaiok (Veszpr. 6. 53, Lép. P. Tükre II. 96.) stb. alakokhoz? A német nyelvtudósok a habadedun (a mai habend) alakot a „vokalfrohe Zeit“ termékeinek mondják a mai egyhangú alakjával szemben, nekünk az e hangzó ismert monotonizálása mellett csakugyan még inkább szükségünk van a magánhangzók változatára már csak a jóhangzás szempontjából is. De még van valami, amit nyelvi kegyeletnek neveznék, ami megint a nyelvérzékből és nem a nyelvtudásból fakad, ez azt mondja: a használható régi formákat ne veszítsük el, őrizzük meg őket lehetőség szerint — amint azt Arany János is teszi. Ha a kihalófélben levő bölényeknek reservation-okat nyújtanak nálunk Visegrádon, talán a forgalomban levő ősi alakokat is kíméljük, ne nézzük bizonyos szadisz- tikus örömmel pusztulásukat. Ma az orthológusok művét is méltányoljuk és óvatosabban bánunk a nyelv régi kincseivel. Ezt rendeli a nyelvérzék, ha a nyelvtudás ezt a lelki szükségletet nem is ismeri. Tartalmi szempontból idekívánkozik még egy megjegyzés. Azt>
