Protestáns Tanügyi Szemle, 1929
1929 / 10. szám - Dr. Szigethy Lajos: Elnöki megnyitó
Elnöki megnyitó az Evangélikus Tanáregyesület 1929. évi november hó 13-án Budapesten tartott közgyűlésén. Az eszmék világában vannnk olyan „axiómapénzek", amik talán sok száz év óta forognak az eszmék piacán, pedig a kritikus ész finom mérlege kimutatja róluk, hogy nem teljes az aranytartalmuk. Ilyen a stoikusok híres „nil admirari" elve: hogy az az igazi bölcs, aki a közöny havasáról hideg szívvel szemléli a világot. Éppen ellenkezőleg: a bölcseség forrása a csudálkozás. Aki e világot és ezer jelenségét egyetlen nagy csudának látja, igyekszik megérteni. így lesz bölcs ember. És ha az iránt, amit maga először csudáit, aztán megértett, másokban is csudálkozó gyönyörűséget tud ébreszteni, akkor a bölcs ember egyúttal jó tanár is. Mert a mi külön szép kis világunknak, a középiskolának éltető elve, a jó tanárnak és a jó diáknak legfőbb ismertető jele, a csudálkozó érdeklődés. Ha a jó Isten megadná nekem, hogy a saját álmaim képére alkossam meg a középiskolát a leendő tanárok ismerettömegét megállapító vizsgálatokat igen könnyűvé tenném. De feltalálnék egy olyan Eötvös Lóránd-féle forráskutató ingát. És csak azt bocsátanám be a mi Urunknak örömébe, a középiskola tündérvilágába, akinek agyán és szívén ez a csudainga nyugtalan libegésével elárulná a rejtekben csobogó érdeklődésforrást. De hát lehet-e egyáltalán érdekesnek nem találni a középiskolát, különösen pedig annak tanulóseregét? A gimnázium nem „nyolcesztendős szárazmalom", aminek kedves soproni tanárunk: Király József Pál nevezte el költői ötletességgel. Inkább kies, virágos havasi és havas- alji rét. A kis diák pedig vígan csacsogó, a színes kavicsokon bukfencet hányó, a fölötte lebegő szárnyas virágokkal, a tarka lepkékkel pajzánkodó kristálypatak. Utóbb egy kissé meglassudik a futása. Gondolatmalmot hajt. ísmeretliszttel megterhelt hajót ringat hullámokká dagadt habjain és büszkén, bátran beleomlik az élet tavába. A diák mindig érdekes. Érdekes, ha pajzán, még ha néha fel is zavarja nyugalmunkat. Mert ez az örökös nyugtalanság mi volna más, mint fékezhetetlen tettrevágyás, életenergia. Ezzel talán zászlótartó lesz majd véres csatákban, vagy vezérré az eszmék harcmezején. Ha szelíd a gyermek, meghódít szeretetreméltóságával, megjövendöljük róla: „E fiúból pap lesz, akárki meglássa!“
