Protestáns Tanügyi Szemle, 1929

1929 / 8. szám - Hazai és külföldi irodalom

mas szószólót kapott a nem rég elhúnyt Natorpban, a marburgi egyetem büszkeségében. Azóta ez a két irányzat valóságos hadakozásban áll egymással. Az első újraéledéséből születtek a gyermek leikéhez igazodó nagy pedagógiai áldások, pl. az Uj Iskola (Abbotsholme, Landerziehungsheime), de úgy látszik, a korszellem a másiknak, a szociálpedagó- giának kedvez. (Spranger, Litt és a történetbölcselő iskola.) Néhány éve módomban volt az egyik leghivatottabb képviselőjét végig hallgatni: nem mondhatom, hogy valami nagyon kielégített és megnyugtatott. Az a hit, hogy a társadalom valami tőlünk szinte teljességgel független „a priori" valami, szinte a pedagógia alkonyát, vagy legalább is teljes átalakulását jelenti. Natorp pl. nem igen tulajdonit semmi különösebb jelentőséget a lélektannak. Aki a külső: az állam-, a társadalomszabta feladatoknak nem tud megfelelni, legfeljebb lehull az élet fájáról. Littől sem hallottam egy dicsérő szót sem, sőt nagy előadássorozata végén kereken kimondta, hogy nem is kell olyan sokat bajlódni azokkal a pedagógiai lélektani kutatásokkal. Majd megtalálják az eszmék a maguk útját, a Hégel-hangoztatta „dialektika" titokzatos útját. De hogy mi ez, elfelejtette felfejteni, pedig akkor ott lett volna, ahol a pszichológizmus, a kísérleti pedagógia, mely éppen ezt a „hogyan"-t hangsúlyozza és kutatja.

Ilyen óriási jelentőségű elvi kérdésről lévén szó, csak helyeselni tudjuk Tettamanti tárgyválasztását. De még egy közelebbi szál is fűz még bennünket ehhez a kérdéshez: a hazai vonatkozás.

Jól tudjuk, szinte közhelyként is emlegetik, hogy Kármán, a hazai közoktatásügy nagy szervezője. Herbartiánus volt: Lipcsében Reinnal együtt hallgatta Zillert, sőt az általa alapított gyakorló iskola presbitériumának is elnöke és az iskola szabályzatának kidolgozója volt. Beszélgettünk minderről s közben nem vettük észre, vagy nem számoltunk le vele tudatosan, hogy először is Kármán pedagógiai felfogása gyökeresen különbözik a Herbartétől, másodsoron felvetődik a kérdés: honnan van ez ?

Ezeknek a kérdéseknek a tisztázására vállalkozott Tettamanti Béla, a szegedi tanárképző tanára. A felelet első része kitűnően sikerült, csupán a második felével maradt adósunk nagy sajnálatunkra.

Az eredeti forrásokra visszamenve gondos munkával állapítja meg Herbart felfogását. (Sokszor szinte csodálkozunk, hogy a gazdag Herbart irodalomból semmit sem idéz. Kimutatja, hogy Ziller még fokozottabban egyéni irányú, aki csak „kedvezőtlen külső körülményeknek" tekinti a társasélet, környezet mindenféle „zavaró esetlegességeit", amelyekkel — fájdalom — számolni kell, de a nevelési terv az egyénből fakad. Mindazonáltal a történelmi múlttal való kapcsolatot, sőt annak lehető átélését senki sem hangoztatja jobban őnála. Híressé is vált kultúr- fokozataival! Rein, az iskola harmadik, a mai korba átvezető tagja, már igyekszik kibékíteni az egyéni és társadalmi irányzatot: a közösség eszmekörén belül kell vezetni az egyént, de egyéni törvényei szerint. Ez a felfogás a meggondoltabb kutatóknál meglehetősen általánossá is vált: gondoljunk pl. Tettamanti vezérének: Imre Sándornak legfrissebb szellemes meghatározására! Nincs is így semmi baj: a társadalom is,