Protestáns Tanügyi Szemle, 1929
1929 / 7. szám - Megjegyzések
■ egyhangú lelkesedéssel elfogadott: „felkéri az országos zsinatot, hogy a kultuszkormány iskola- és kultúrpolitikáját tegye vizsgálat tárgyává és az ellen foglaljon állást.“ Mi úgy érezzük, hogy a miskolci három beszédnek sorsdöntő fordulatot kell előidéznie a magyar reformátusok eddigi egész egyház- politikájában és iskolapolitikájában. 1867-től 1920-ig, ha szenvedtünk is sérelmeket, mellőzéseket mi magyar reformátusok, magyar protestánsok, ha kormányaink nem merték is, nem tudták is megvalósítani a törvénykövetelte felekezeti egyenlőséget és viszonosságot: — a magyar kormányok részéről tervszerű támadásokban, a Barkóczy korszak kilengéseitől eltekintve, nem részesültünk; ám 1920 óta megváltozott a helyzet; meg kell hát változnia, a tényleges helyzethez kell igazodnia a mi egyházpolitikánknak, a mi iskolapolitikánknak is. Borsos Károly. 2. A címkérdés- A lapokat bejárta a hir, hogy a tanárok nem fizetés, hanem címemelést kérnek. Erre jött néhány válasz, hogy tévedés van a dologban: maradjon meg csak a régi jó tanári cím, melynek annyi évtizeden át a magyar tanárság becsületet és becsülést szerzett. Ügy érezzük, hogy Szemlénknek is hozzá kell szólni a dologhoz. Hozzászólunk több szempontból. Először is konstatáljuk, hogy a cím a magyar társadalomban szükséges. Van abban valami, ha a gyakorló tanárjelölt is „tanár“ címet visel, s a szolgálata végén álló, VI. fiz. osztály első fokozatában levő tanárnak is ez a címe. Látszólag tehát semmit sem emelkedett 35 év alatt. Ezzel szemben pl. csak a számvevőségnél mily különféle címeken megy át a jogvégzett ifjú. Az állampénztárnál gyakornok, díjnok, tiszt, főtiszt, tanácsos, főtanácsos stb. címek jelzik a fizetésbeli emelkedést. Katonai tanároknál „tanár, főtanár, altanácsnok, tanácsnok, főtanácsnok, vezértanácsnok“ címek jelzik a rangot. Ezzel szemben a tanár marad csak tanár mindvégig. Boldog ifjúkorunkban az oklevél megszerzése után oki. tanároknak irtuk magunkat. Az állam azonban lehütötte ebbeli buzgalmunkat s oki. tanárjelölteknek címezte hozzánk iratait. Címre tehát szükség van. Viszont az is igaz, hogy a címeket lejáratták. Régen a nemzetes és tekintetes címnek milyen nagy becsülete volt. Ha egy-két „nagyságos“ cím akadt, azt már az egész város tudta. Ha elvétve egy-egy méltó- ságos úr is útunkba akadt, az előtt mélyen leemeltük a kalapot. De ilyen úr régen csak a főispán s az udvari és miniszteri tanácsos, meg a mágnások voltak. Aztán megindult a címemelés. Gyártódtak a „nagyságos“ címek. Majd szegényedtünk, tehát emelkedtünk címben. Jött a „méltóságos“. A „kegyelmes“ címmel már egy kis nehézség volt, de a kormány ezt is megoldotta: a II. fiz. osztály jellegével. Így járódtak le a címek az életben s a — tudományban is, Mert itt is van devalváció. Annyi a „doktor“ ma, hogy csodálkoznak az olyan emberen mások, aki nem doktor. Aki valamit ad magára, az már nem elégszik meg ezzel, az már egyetemi magántanárságra vágyik. Ügyhogy ma már az egyetemi magántanári cim, úgy látjuk, egyenlő rangú a régi-régi „doktori“ címmel. 291
