Protestáns Tanügyi Szemle, 1929
1929 / 4. szám - Hazai és külföldi irodalom
161 . A miskolci kultúrmunka egyik jelensége annak a pompás fellendülésnek, amit újabban a magamfajta, már csak szemlélődésre való öreg nyugalmazott pedagógus, kimondhatatlan örömmel állapít meg. Szinte kedvem volna felkiáltani „Zsolt vezér"-rel, Beöthy Zsolttal, nekünk öregeknek egykori mesterünkkel: „Szürke az ég, magyarom, de ne csüggedj, estre ne gondolj! Ébredezünk, mozgunk, hajnali szürkület ez “ Szigethy Lajos. Dicsőség Istennek! Versek. Irta és fordította: Vargha Gyuláné. Második bővített kiadás. Második . . . bővített kiadás ? Manapság ? Az erkölcssorompókon messze-messze túl gőzölgő életpos vány ban vallásos megnyilatkozás? . . . Hm . . . egyéni mély átélések, akár a hófehér lótuszvirág az ingoványbán, vannak — ma is . . . de tömeges ? Római tartózkodásom idején megjelent az azóta világhíressé vált vallásos regénye Togazzarónak: II santó. Fejcsóválva fogadtam, elmerültem benne, beleéltem magam misztikus gondolatkörébe és a végén bódultán néztem körül szilárd pont után. A német irodalomban akadtam rá erre a szilárd pontra, a Hiligenlei-ben, Ottó Frenssen evangélikus lelkész regényében. Biztos körvonalakkal megrajzolt lelki táj, világosan mutató lelki iránytűvel. Határozottan magam választom az életutamat, megértem rendeltetésemet, amikor az utolsó lapot fordítom a Hiligenleiben. Két ellentétes pólusú létregény egyszerre, az egyik még kérdez, a másik mélységes átélésű tételben válaszol rá — a modern „Elveszett paradicsom“ és „Megszabadított Jeruzsálem“ — egyetemes problémája leegyénitve a mindennapi részletekig zúdult akkoriban rám. Körülnéztem a zúgó életáramlásban, kit érdekel a lélek gyötrődése? Kit érdekel a Santo vagy a Hiligenlei problémája? És akadt mindig új meg új érdeklődő, megálló a létkilátónál, lihegve érkező, higgadtan mérlegelve haladó, levett kalappal figyelő, térdreroskadó, önsanyargató újjászülető, reménykedő és tudója az üdvbizonyosságnak — hát ezek vannak most is ebben a páratlan létharcban és voltak Tasso meg Milton idejében is és ők lesznek mindvégig azok, akik méccsel kezükben utat mutatnak és követőkre találnak. Bizonyos, hogy a társadalmi posványbán pocskolókból nem egy riad világos lelki üdvpillanatokra és ha akkor nyúlna feléje egy mentő kéz, felemelhetné a lelki zenitek magasságába — ily mentőkezet látok kinyúlni ebből a verskötetből és sokan- sokan kaptak utána . . . horgony lett ez e kéz, ez az erős, öntudatos hittől acélozott kéz. Goethe mondja Eckermannal folytatott beszélgetése során, hogy soha semmit nem irt, amit át nem élt volna és csak amikor a „körmére égett'1, akkor irtaié. Ügy van, benyomásom szerint, vele a szóban forgó kötet illusztris szerzője, ki ugyan azt mondja magáról: . . . Ifjú szívvel költő se voltam . . . . .. S mivel költőnek nem születtem . . . pedig költő volt már, mielőtt költeményeket irt volna, néma átélője a
