Protestáns Tanügyi Szemle, 1929
1929 / 3. szám - Megjegyzések
95 krisztus, a rombolás szelleme. Nincs hát okunk elbízakodásra. Szálljunk magunkba s a jövőben jobban sáfárkodjunk a nálunk letett talentumokkal, üdvére hazánknak, egyházunknak, dicsőségére Istennek, Borsos Károly. 3. Az iskolai lapokról. Az iskola nemcsak tanít, hanem nevel is. Ez pedig igen nehéz munka, tekintve azt, hogy különböző egyéniségekkel van a tanítónak, tanárnak dolga. Egyiknek a szó is verés, a másiknak a verés is kevés. Aztán ott vannak az észrevétlen együttnevelő tényezők, az utca, a pajtások, az újságok, a pornographia, a mozi, a színház, a meccsek, a törvényszéki tárgyalások, stb. stb. Legnagyobb részük inkább ront, mint javít. A szülök sem járnak mindig az iskola kezére a nevelésben. Pedig az iskolának és a szülői háznak együtt kellene dolgozni. Az iskola, hogy a gyermeki lélek sok-sok veszélyét elkerülje, a bajbajutást megelőzze, sokféle segédeszközt vesz a kezébe. Ilyenek a könyvek, folyóiratok, lapok. A református iskolában az ilyen folyóiratoknak tisztes múltja van. Gyermekéveimben a jó öreg Téli újságot vettük, melynek hóval borított címbetüin sokszor elmerengett a szemünk. Majd jött a Szövétnek. Aztán jött az Erő. Ez utóbbi konventi támogatást is élvez. Protestáns szellemet akar az ifjú olvasóba oltani, jellemet, erős, önérzetes magyar jellemet fejleszteni. Nem utolsó eszköz erre az is, hogy összegyűjti a régi diákadomákat, az iskolai élet humoros jeleneteit, eseményeit. Van ilyen elég. Egész kazalra való humor-virágot gyűjtött például össze a Pataki diákvilág anekdotakincse c. kiadvány. Ezek is ápolják az iskolákhoz való ragaszkodást. Az Erőben is olvastunk ilyeneket. Kedves, szelíd történetek régi jó professzorokról, öreg (azóta talán végvakácíóra is ment) diákokról, Szívesen forgatja az ilyen lapokat kicsinye-nagyja az ifjúságnak. De egy ponton meg kell állni. Egy pontra azt kell mondanunk: tabu. Noli me tangere. Ez a vallás! Ez a zsoltár, a biblia! Ezt még tréfából sem szabad kifigurázni. Ha megteszi a diák, ne tegye meg a tanár, ne ismertesse olyan író, aki ép az ifjúságnak ír! S főleg hittanórán ne! Pedig az Erő ilyent cselekedett. „A hittanóra humora“ cím alatt felsorakoztatott néhány zsoltárparódiát a novemberi számban (11. 1.): A siforrnak hegyén Úr Isten, Uccu Istenfélő szent hívek, Vígak a föld lakosai etc. Mint a szép csöves paprika etc. Szent lelke lopozik bennünk. Sőt az apostoli hitforma egy sora is elénk kerül: Szállá alá a bokrokra . . . Amint kivehető, ezeket a hitoktatók gyűjteményéből és az ő kérésükre közli a szerkesztő, annak a nehézségnek a feltüntetésére, hogy mily nehéz elvont fogalmakat megértetni az ilyen apróságokkal. Hát ezt el kellett volna hagynia. Azt feleli talán erre a cikkíró, hogy ilyent Jókai is csinált. Igaz. Az Őszi fényben (282. 1.) említi pl., hogy az L. zsoltárt visszafelé is szokták mondani. A Rab Ráby-ban (20. zs.) „Uram büntesd meg a hagymát . . kezdetű paródiát énekelnek a diákok a XXXVIII. zs. dallamára. Ugyanezt énekli a sete is a „Mi lengyelünk“-ben, (52. 1.) E
