Protestáns Tanügyi Szemle, 1928
1928 / 2. szám - Hazai és külföldi irodalom
72 A szerző nyelvfilozófiai és általános pszichológiai tudása még nem minden izében elég erős. A belső nyelvalakról szólva azt mondja: „Humboldt nem használja még az innere Spraehform elnevezést, ezt Steintal használta először“ [14. o.]. Ha szerző alaposabban betekintett volna Humboldt müveibe, az innere Spraehform kifejezéssel számtalanszor találkozott volna. Talán Rubinyi Általános Nyelvtudománya vezette félre a szerzőt; mindenesetre kár, hogy nem ismeri Klenim szép tanulmányát „A belső nyelvalak“-ról (Minerva 1925.), sem az én Humboldt Nyelbölcseletéről irt tanulmányomat (Német Plilológiai Értekezések 1914.). Megértem azonban, hogy szerző, aki a felhasznált irodalmat három oldalon sorolja fel, a nyelvfilozófiai iratokba, mivel ő főképen nyelvpszíchológiát akart adni, nem mélyedt bele. Humboldt különben is olyan nehéz szerző, hogy még a németek sem szívesen olvassák, Steintal mondja róla, hogy Humboldtot mindenki rendkívül nagyrabecsüli, munkáit a legelső helyre teszi könyvtárába, a legmagasabb polcra s ha aztán szükséges volna valaminek utána nézni, nem veszi le a könyvet, mert igen magasan van. Pedig szerző több helyen hasznát látta volna Humboldt odaadóbb tanulmányozásának. így pl. a nyelv eredetére vonatkozó elméletekben külön hely illetné meg Humboldtot, mint a nyelv „felfedezésének“ teoretikusát, aki azt tanítja, hogy a beszélni kezdő ősember taglejtés és kiáltás után észreveszi, hogy a másik ember, a társa, akihez indulata hatása alatt kiált, reagál, vagyis a kiáltást megérti. Egyúttal meglátná a szerző azt is, hogy mennyire modern tndós Humboldt e ponton még ma is, mert hiszen Wundt lélektani magyarázata a nyelvkeletkezéséről (amit szerző is elfogad és szépen ismertet) lényegében szintén ezt mondja, csak természetesen sokkal részletesebb lélektani elemzéssel dolgozza ki. Megtalálta volna Humboldtnál azt is, amit szerző talán két-három helyen is említ, hogy a nyelv és a gondolkozás kölcsönösen támogatják egymás fejlődését; megtalálta volna azt is, hogy az ősember első szavai egész mondatokat jelentettek; valamint figyelmet érdemelt volna Humboldtnak az a gondolata is, hogy egy népnek a nyelvéből a nép szellemi alkatát, szellemének jellegét is meglehet ismerni. Ez a gondolat, amelyet különben N. Fink meg is kísérelt Die Sprachstämme des Erdkreises c. munkájában értékesíteni, ma amikor a lélektan karakterológiai irányának megszületését is szemléljük, egy általánosabb érdekű nyelvlélektani munkában nehezen mellőzhető. Feleslegesnek tartom annak a kérdésnek felvetését, hogy „a ma létező összes nyelvek egy közös nyelvre vezethetők-e vissza vagy sem", hiszen a szerző maga mondja, hogy ezt a kérdést „ma még nem lehet eldönteni." Az a hozzászólás pedig, hogy „Valószínű csak az, hogy már az őshazában is rendelkezett a ma élő emberiségnek az őse olyan szellemi készségekkel, amelyek a gondolatkifejező eszközök kifejlesztésére alkalmasok voltak“ (27. o.), végül is alig mond valamit. Nincs ennek a problémának semmi fontossága s ha egyszer az ember fejlődésének s nyelvfejlődésének alapjára állunk a P. Schmidt-féle fejlődéstagadással szemben s a Schmidt-ié\e kijelentéselméletet nem f ogadjuk el, akkor igen is fel kell tennünk azt, hogy az emberré alakú-
