Protestáns Tanügyi Szemle, 1928
1928 / 3. szám - Dr. Oravecz Ödön: Emlékezés Rozsnyóra
114 És nagy igazat ir vala a költő pap ott a hanvaí parochián, míg barátja után könnyező szemmel a Sajó völgyén mereng: „A boldogsághoz kevés csak a jelen, A múlton épül az s az emlékezeten, Örömünkre szint s derűt titkon ez ád, Mint a gyök adja a virág színét, szagát.“ Igen, kétszer élünk, újra élünk, ismét boldog diákok vagyunk Nagymagyarország legaranyosabb kis városában: Rozsnyón, Nem zúg úgy sehol az erdő, mint a Rákos orgonája; nem ködlik sehol oly szépen a lesuvadó nap, mint az Ivágyó felett; nem oly zengő sehol a madárdal, mint a Bányaoldal berkeiben, nem csacsog sehol úgy a patak, mint a dörömbölő kallók között, nem cseng édesebben sehol a magyar szó, mint ott a csókpárnás leányajkakon az orgona-illatos májusi esték térzenéin , . . ... És szívja lelkünk, szívja mohón, ittason, mámorral magába a múltak emlékeit. Egy bohó dalos mese ötlik az eszembe. — Tizenkét anyóka hasztalan várja öreg férjét vissza az erdőből; végre megérkeznek — de mind délceg ifjú. Az ifjúság tavára találtak s megfiatalodtak attól Sietve tipeg el a tizenkét anyóka is De őket már hiába várják uraik. Végre utánuk mennek s tizenkét pólyás babát találnak a csodás tó vize mellett. Az élet tavasza után sóvárgó női lélekkel sokat, nagyon is sokat ízleltek az örök élet varázsló cseppjeiből. S ha én most itt körülnézek — úgy látom, hogy itt nincs már múltba néző öreg diák — a szívek fiatalos lüktetését hallom, gyermeki mosoly lopódzott az arcokra, a szemekben a kikeletnek a derüfénye parázslik, a szív nyílt öbléből kacagva búg fel szavunk, rembrandti fénypárázat igézetes színeiben ég, izzik itt . . . itt Rozsnyón körülöttünk minden . . . Isteni vagy te szeretet, mely minket a szülőföldhöz, gyermek reményeink s bánátink tanyájához; szüléink — tanítóink — kiégett vágyainak sírjához füzesz, Szent vagy te emlékezet, ki örök magyar gyászban vergődő minket egy órára, — egy napra megváltasz. Gyönyörűséges vagy te hála, mely szívünket eltöltőd derék tanáraink dicső és nemes emléke iránt. Nélkületek csakugyan húrjaitól megfosztott hárfa lenne a szívünk. De a költő szavaként: „Éltünk rögös határain Két géniusz vezet: Remény, emlékezet!“ S amint ébredünk a reminiscentiák mákonyos álmainak bóditó színekben vibráló képeiből, viharüzte madár fészkét kereső sikongó sírámát halljuk a levegő égben; itt szálldos a másik géniusz; a remény. Hát hiába volt minden ? Hasztalan .vetették a magyar kultúra magvait azok az áldott elmék? Céltalan égtek el önfényükben nekünk világítva ? Az evangélikusok rozsnyói magyar nemzeti tanodája — már csak történelmi emlék marad?
