Protestáns Tanügyi Szemle, 1928
1928 / 3. szám - Dr. Oravecz Ödön: Emlékezés Rozsnyóra
1 IB Emlékezés Rozsnyóra. (Ünnepi beszéd a rozsnyói öreg diákok nagygyűlésén.) A nagy selyma palócnak, a mesemondó Mikszáth Kálmánnak van egy remekbe kovácsolt elbeszélése, mely tárgyát Rozsnyó színes történetéből vette, mit az oly korán kilobbant életű Mikulik József írt meg, . . . Egy árva leányzó: Grünblath Erzsébet most három évszázada visszaküldő ifj. Gotthard Jánosnak, a városi főbíró fiának a jegygyűrűt azzal, hogy tiszteli, becsüli, de nem szereti s így hitvese sohasem leend. Törvény elé állították a szíve sugallatára hallgató szüzet. És lön az ítélet ez: „Hét esztendőkig férjhöz ne mehessen, menyegzői lakodalmaktól — táncoktól ez hét esztendők alatt eltiltatik. “ De rövid egy év múlva csodát lát, hall Rozsnyó polgársága. Az őrtorony nagy órája elkezd sietni, futni körbe s ver, üt éjt- napot egybe, mig 6 évet egyszerre le nem peregtet. Az elitéit hajadon pedig a daliás iglói Szontagh Pállal az oltár elébe lép. Nem hiába volt az öreg Szontagh a toronyórák főkurátora. Mintha ez az öreg toronyóra egy új csodát tárna most elénk. A mutatók visszafutnak, keringnek balra viharsebesen, a harangkalapács — szivünk dobbanása — meg ver egyre s a nagy angol író agyában fogant időgépen évekkel, évtizedekkel suhanunk vissza ki-ki a maga ifjúságának májusi mezejére, a rozsnyói diákévek rózsaszínű napjaiba. Delet harangoznak . , . szombat van . . . s a régi törvény szavai szerint pro veteri more fere in omnibus scholis usitato — szabad a délután. S mi . , . én . . . ti . . . mindnyájan boldogan sietünk el, egyik a vaskapun, másik a zöldkapun, az egykor oly hires nemzeti tanoda Drázus-parti boltivei alól. Áldott emlékezés, néked áldozunk ma! A tisztelet és hála megható érzésével köszöntjük egykori jó tanáraink köztünk, felettünk lebegő lelkét, a néhány még élőnek most édes derűvel ide gondoló arcát. Az volt a szép föld — az volt a szép idő. De őrizzük is szivünk mélyén, mert hiszen az emlékezet az egyetlen hely régi nagy Magyarország mennyországából, honnan nem űzhetnek ki minket még az egykori buja zsarnok trianoni kéjlakában írott parancsokkal se, Mennyi édes ábránd, bohó-tarkaszinü álom, rajongó hit lakta még akkor harmatos lelkünket — s ma már dérütötte fővel, megtépett szárnyakkal csak oda térünk vissza képzeletben, hogy újra hallgassuk egykori jóságos tanítóink szavait, érzelmeiket érezzük, eszméiktől eszméljünk, buzdításaiktól buzogjunk. Óh északfénypompában káprázó gyönyörű ifjúság, melynek bor nélküli mámorát virágos álmok rózsakelyheiből ittuk. Nagy igazat ir vala ott a bersétei Máriássy curia vadszölős lugasában egy fiatal nevelő: Erdélyi János egyik versében : „A hű emlékezet mint fürge méhsereg Múlt kor virányain szerelmesen lebeg, Ki lélekörvendően elmulatoz ennél, Jót kétszer érez, lát; egyszóval kétszer él,"
