Protestáns Tanügyi Szemle, 1927
1927 / 9-10. szám - Nagy Miklós: Az ifjúság vallásos fejlődése
218 a régi hitélethez vezet vissza, vagy a régi hitélet kiválogatott részein és saját személyes élményeken, átérzéseken, belemagyarázásokon alapszik. Az első eset, ha valahol egyáltalán tisztán jelentkezik, nem mutat a lelki élet mélységére Ebben az esetben az élet könnyen visszacsúszik a tisztán materiális és érzéki rétegekbe; a tulajdonképeni szellemi élet elsorvad. Ez azonban gyakran csak látszat. Csak a tudatos vallásosság halt meg, helyesebben mondva: az, amit vallásosságnak szokás nevezni, De felléphet még egy olyan erősségű szellemi élettartalom is, amely nemcsak helyettesíti a vallást, hanem a maga abszolutságában az illető ember számára igazi „élethit“, életének definitiv értékekkel való megtöltője lehet, Erről a jelenségről, amely lényegében a második esettel rokon, ennek a fejezetnek a végén és a következő fejezetben lesz szó. Mi egyelőre csak az olyan fejlődésekre szorítkozunk, amelyek kifejezetten újjáépítést, bizonyosságok újra való megtalálását jelentik és amelyek a keresztyénség keretei közé beilleszthetők. Egyébként mind a három jelzett fordulat beleeshetik még a pubertás utolsó éveibe. Ez a fordulat jelenti a legfontosabb lépést a magunkratalálásban, a magunk tisztázásában és formálásában Ami ekkor bennünk előáll, általánosságban, mint relativ szilárd alap marad meg az érett kor évei számára. Talán alapos vizsgálatok után beigazolódik az a feltevés, hogy abszolút új később már nem bukkan felszínre, hanem csak belső lényünk egyes oldalai kerülnek erősebb megvilágításba, melyek már a huszas években kiképeztettek, mások pedig háttérbe szóróinak, amik eleinte előtérben állottak. Erről azonban nem merek határozott állítást kockáztatni. Gerhard Bohne ezt a harmadik periódust „a lelki alkat tísztázódási korának" nevezi s igy helyesen fejezi ki, hogy a lelki élet olyan kérdéseinek a belső elintézéséről van szó, amelyeket nem nevezhetünk egyenesen vallásosaknak, de általában „vallásos jelentőségűek.“ Bármi legyen is ennek a kornak az eredménye: minden sokoldalúsága mellett is egyetlenegy alaptulajdonsággal jellemezhető, amit szavakban igy fejezhetünk ki; „ez az én igazságom. “ Ezen a fokon nem beszélhetünk többé öröklött tradíciókról, sem kételyekről és küzdelmekről, tapogatózásról és keresésről, hanem néhány szilárd alappont keletkezéséről: most már az én istenemről, az én Krisztusomról, az én bizonyosságomról van szó. S ezeket a lelki javakat, ezt az első bizonyosságot olyan lelkesedés fogadja, melyet csak a saját (metafizikai) egyéniségünkben való megnyugvás adhat. A bizonytalanság utánzöngése jelentkezik ugyan abban, hogy ezek az igazságok az „idegen hiten“ lévők előtt elsáncolják magukat, hogy türelmetlenek és exklusivak. A vallásrendszereknek az a tendenciája, hogy még a félreismerhetetlenül ideiglenes jellegű kifejezési formákat is az egész világ számára kötelezővé akarják tenni, ilyen psychologiai talajból nőtt ki; az önbiztosítás egy fajtája ez. Nagyon szeretné az ember az elért boldogságot mások számára is hozzáférhetővé tenni. S hogy ez nem mindig a szeretet segítségével történik, hanem gyakran tűzzel és vassal, ez csak azt mutatja, hogy az ember küzdeni akar Istenéért, mintha neki és nem magának kellene segíteni. Még az egészen negativ vallásos álláspon
