Protestáns Tanügyi Szemle, 1927
1927 / 9-10. szám - Zsigmond Ferenc: Ady Endre. Születése ötvenedik évfordulójára
201 Verlaine költészete is, melyben az alkoholista, börtönviselt, különc poéta néha az ártatlan gyermeki áhitat megható közvetlenségével imádkozik Istenhez s ez a groteszk ellentét is új lehetőségeket mutatott a költői tárgykör kiszélesítésére. Ady erkölcsi, még inkább pedagógiai szempontból aggályos újításainak jórészt itt van a lélektani magyarázata. Ady költészetének erkölcsi fogyatkozásaiért mindenesetre felelős a legutóbbi évtizedek egész korszelleme is: a közízlés és erkölcsi közfelfogás maga is engedékenyebbé változott s szemünk láttára változik a korábbihoz képest (csak gondoljunk a női öltözködésmódra; igaz, hogy ezért a változásért részben viszont az irodalom is felelős) — vagyis a Petőfi és Arany tárgyköre, mely szintén az egykorú korszellemet tükrözi: mintegy magától, természetszerűleg kibővült. Ez a mostani korszellem egyhangúbban hirdeti, mint valaha, hogy a lírai költőnek joga van a maga lelkét teljes leplezetlenségében elénk tárni, még pedig tudatalatti, legösztönösebb jelenségeivel együtt, — ilyen értelemben pedig csakugyan senki sincs, akinek az egyéniségén a nyilvánosság napfénye több-kevesebb „erkölcsi" szeplőt ne tudna felfedezni, (hiszen az erkölcsi szempont nem egyéb, mint az ösztöneink jelentékeny részére kiszabott tilalom). Arany Jánost kivételesen erős szeméremérzete a szerelmi költészet egész témakörétől eltiltotta, de — veti közbe a modern álláspont embere — egészen bizonyos, hogy gondolat- és érzelemvilágának önmaga előtt is rejtegetett mélységeiben szintén ott élte a maga ösztönös életét az erotika témaköre s hogy a neuraszténiás, érzékeny, emberkerülő Arany a maga lelki világának csak egy töredék-részébe engedett költészetében is, életében is, mások számára bepillantást. Ismételjük: ez az álláspont lehet helytelen és jogtalan (pedagógiai szempontból mindenesetre kényes és veszedelmes), — de tény, hogy erről az álláspontról Ady költészetének minden jellemvonása megmagyarázhatóvá válik . . . Valószínűleg másokat is elfogott máj- a fajtájukkal való koriolánuszi meghasonlás érzete, de vagy kevésbbé gőgösek vagy kevésbbé őszinték voltak Adynál s nem tálalták kavargó lelkűk tartalmát azon módon, szennyes mivoltában a világ elé. Bizonyára a legtöbb ember elég gyarló ahhoz, hogy vallásos hitének Istenhpz vezető útján meg-megtántorodjék, óh hányszor kaphatjuk rajta magunkat ilyen pillanatokon! — de óvakodunk erkölcsi lényünk e ki-kiújuló sebeit közszemlére bocsátani; Ady megteszi, hol cinikus daccal, hol vergődő kételkedéssel, hol töredelmes bűnbánattal. Mindnyájan tudunk nehéz, válságos belső küzdelmekről, melyeket erkölcsi lelkiismeretünk volt kénytelen megvívni (hol sikeresen, hol sikertelenül) a pénznek, az anyagelvű önzésnek csábító démonával, — de efféle lelki válságainkkal sem szoktunk dicsekedni; Ady sem dicsekszik velük, csak hátborzongató őszinteséggel vagy cinikus beletörődéssel enged belelátnunk lelkének ebbe a kloáka-szerű zugába, mely meg van minden emberben, legfeljebb egyik tisztábban tudja kezelni s főkép tapintatosabban el tudja rejteni, mint a másik . . . Legnehezebb a szerelem témakörében megvonni a határvonalat, ameddig a költőnek el szabad merészkednie. Bizonyára az emberi lélek és idegzet, mint a szerelmi élet hordozója,
