Protestáns Tanügyi Szemle, 1927
1927 / 9-10. szám - Dr. Bőhm Dezső: Schneller, a professzor
192 Schneller, a professzor. Augusztus elején töltötte be nyolcvanadik születésnapját evangélikus iskolaügyünk egyik legértékesebb egyénisége, Schneller István egyetemi tanár. De nemcsak az evang. iskolaügy nagy szelleme ő, hanem egyetemes a jelentősége a magyar pedagógia téren. Egymás utáni két év adta három nagy nevelőnket: 1846. Böhm Károlyt, Góbi Imrét s az 1847-ik év Schneller Istvánt. A két első már az örök élet osztályosa: Böhm Károly 16 éve, hogy elköltözött, Góbi Imrét néhány hete kisértük örök nyugovóhelyére, Jetben van azonban még Schneller, ki maga is elkísérte kortársát és legmeghittebb barátját utolsó útjára. Nem életrajz megírása a feladatom, azt majd meg írja más; én a tanárról szeretnék néhány igénytelen, de őszinte szívből fakadó, hálás szót írni, mint Schneller professzor szerény tanítványa. Pozsony és Kolozsvár voltak tanító működésének főállomásai, magam kolozsvári diák koromban jutottam tanítványai sorába s hallgattam előadásait, szívtam magamba tanításait. Este hat és hét között tartotta rendszerint óráit, előadásai a filozófiaórákat követték, melyeket jó barátja, Böhm tartott. Igen szerencsés beosztás volt, hogy a filozófiát a vele szervesen összefüggő neveléstudomány követte. Sok hallgató gyűlt minden előadására egybe, nemcsak tanárjelöltek, hanem más szakok hallgatói is szívesen keresték fel óráit. Hiszen közérdekű volt maga a tárgy is, melyet előadott: a nevelés kérdései érdekelték az ifjúságot, mert aki maga nem is lett tanító, nevelő lett az életben mint szülő, atya vagy anya. Érdekelte a tárgy a megjelenteket, de érdekelte a neves előadó is s az előadás módja. Az előadó professzor nemes pedagógiai elvei, melyek az erkölcsiséget állítják minden nevelés végcéljául oda, melyek igazi protestáns szellemben a személyiséget kívánják kifejleszteni: mondom, ez elvek igen kedvesek lehettek az egyénisége tudatára ébredt ifjúságnak, mindig is kedvesek lesznek a mindenkori ifjúság előtt. Nem véletlen, hogy főleg a református teológusok jártak nagy számmal előadásaira, melyeket mindenkinek kellett hallgatni. De nem a kényszer vitte őket oda — a kényszer inkább a kollokviumra vezette
