Protestáns Tanügyi Szemle, 1927

1927 / 1-3. szám - Soós József: A kálvinista tanárok és az egyház

8

De az 1868-ibi és 1883-iki közoktatásügyi törvények nagy változást okoztak.

Az állam mind jobban és jobban kezébe igyekezett venni az oktatás ügyét s az egyház nem állt résen. Tanítóit és tanárait úgyszólván kieresztette kezei közül s ha felekezeti tanítóképzők voltak is, nem voltak felekezeti tanárképzők. Boldogok voltak, hogy nem kell pénzbeli áldozatokat hozni, az állam neveli a tanárokat, mi nézzük összetett kézzel a nevelést, kapjuk őket készen, lehet válogatni közülök, azt választjuk meg akit akarunk, — már t. i. akinek nagyobb atyafisága van a városban — a gyerekeink tanulják a latint meg a számtant az iskolában épp úgy mint azelőtt, a gimnáziumon ott büszkélkedik az ódon felírás .református,“ kell-e még több s e mellett büszkén verték a mellüket, emlegették nem a maguk, hanem apáik áldozatkészségét. Nem volt azonban hely és mód, ahol egyházunk legfontosabb szervei, a tanítómesterek, továbbra is abban a szellemben és irányban nevelkedjenek, mint ahogy azt egyházunk érdeke megkívánta volna.

A tanári pályára menő református ifjak képzése semmiben se különbözött a más vallású tanárjelöltekétől, még ha akarták volna, akkor se tudtak volna egy kis menedéket találni, ahol ilyen lelki szükségleteiket kielégíthessék. Nem volt aki és ami ébren tartsa bennük a kálvinista szellemet s az egyházhoz való tartozást semmi egyéb nem bizonyította, mint az anyakönyv 8 lett a református tanárjelöltből is egyszerűen tanár és az egyház jó részben elveszítette azt a nagy szellemi és erkölcsi energiát, ami a református tanárokban rendelkezésére állhatna.

Ez az eltávolodás azután mind nagyobb és nagyobb lett. Jöttek az államsegélyek, voltak államilag kinevezett és a fenntartó által választott tanárok, különféle jogokkal és előnyökkel, minden tanár és tanító nem az egyház, hanem az állam felé kacsintgatott, a fenntartó testületek minden működése egyedül az anyagi dolgok intézésében merült ki, tanulmányi rend, tananyag és általában az egész berendezés tekintetében elvesztették iskoláink a kálvinista szint és ennek az időszaknak a nevelése a mai generáció.

Nem akar ez vád lenni a mai tanárok ellen, mert ha lett volna alkalmuk, bizonyosan kihasználták volna, hogy kiképeztetésüket ilyen irányban is biztosítsák, de meg kell állapítani, hogy e téren mulasztás történt.

Hozzájárult még ehhez az is, hogy azelőtt a kálvinista ember, ha csak helyi kényszerűség nem kívánta, dehogy küldte volna gyermekét máshova, mint református iskolába, ma pedig és a mai középiskolát végzett tanulók nagy része jár és járt állami, sőt kifejezetten katholikus iskolákba, nem kevesen vannak katholikus internátusokban elhelyezve, hogy a leányokról ne is szóljak, — ezekben pedig csakugyan nem cél a kálvinista szellemű nevelés.

A lelkek közömbössé váltak a kálvinista szellem iránt s az elvetett mag, hacsak a benne rejlő őserő ki nem lobban, igen sokszor sziklára esik. Erre a sziklára panaszkodnak ma sokan, de a sziklás és terméketlen talajt semmi más nem okozta, mint a nemtörődömség.