Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1918 (61. évfolyam, 1-52. szám)

1918-10-13 / 40-41. szám

tást igényel, szeretnék ezzel a tárggyal kapcsolatban pár szerény megjegyzést felvetni. Azt hiszem, hogy e kérdés helyes megoldását nagymértékben akadályozza az a bizonytalanság, hogy vájjon lehet-e és összeegyeztethető-e egyházi törvényünkkel a díjlevelek mostani rendezése? Békés világban, normális viszonyok között esetleg érdekes jogi vitatkozás tárgya lehetne ez a kérdés, de nem lehet vita tárgya ma, amikor a háború olyan kényszerű helyzeteket teremtett a jog terén is, hogy azokat a békés világhoz szokott jogász szeme bátran abszurdumoknak tekintheti. Ám ezek az abszurdumok is valóságblű s nékünk számolni kell velük, íme, az ország miniszterelnöke, ez a praktikus nagy ember is számol velük: csak nem régenében jelentette ki, hogy a háború előtt kötött földbérleti szerződéseket érvényteleníteni fogják rövidesen, mert a nagy béreltolódások existenciákat tesznek tönkre. Ez az eljárás semmi esetre sem lesz elvileg valami jogi remekmű, ám úgy látszik, hogy a miniszterelnök nem annyira ^az eféle elvont remekeléseket, mint inkább — nagyon helyesen — az existenciák gyakorlati megmentését ambicionálja. Nem látok tehát semmi indokot arra nézve, hogy — belhivatalnokaink existeneiájának megmentéséről lévén szó — az arra hivatottak holmi paragrafusokon rágódó skrupulizálással töltsék az időt. A díil evei eket nemcsak lehet rendezni, de ez a rendezés múlhatatlanul szükséges is! így állván a dolog, most már csak az a kérdés érdekelien bennünket, hogy hogyan rendezzük a díileveleket? Ettől a „hogyan"-tól a belhivatalnoki családok nagy tömegének a megélhetése és gyülekezetek békessége függ. Tehát: 1. amazok (a belhivatalnokok) igényének, a kielégítésében okvetlenül el kell menni addig a mértékig, ameddig azt emezek (gyülekezetek) teherviselési képessége megenqedi. Ennek a szempontnak a szigorú keresztülvitele nélkül a kérdés egyensúlya menthetetlenül felborul. 2. A rendezés nemcsák a jelenre, hanem a jövendőre is vonatkozván, keresztülvitelénél a jövendő eshetőségeit ís mérlegelni kell. Enélkül a rendezés csonka és hasznavehetetlen lesz. Épen ebben a kettős irányban szeretném én a fenti közlemény megváltási módozatát tovább vezetni. Ez a módozat u. i. — az én véleményem szerint — a fent említett két szempontot nem veszi kellő mértékben figyelembe. A 200%-os javadalomemelés sem a belhivatalnokok igényével nem vet számot, sem azt nem tudakolja, hogy a hívek adózóképessége mennyi terhet bir elV hanem a múltbeli, részben m,é(j normális árviszonyokból egy bizonyos átlagárat kalkulál s azzal kísérli meg a díilevelek rendezését nemcsak a már óriási mértékben megváltozott viszonyokkal bíró jelenre, hanem még a beláthatatlan jövőre is, egészen a zsinat intézkedéséig. Ezen az alapon a díjlevelek egészséges rendezéséről nem lehet szó. Kíséreljük meg ezt a fentebb 1. szám alatt leszögezett szempont tekintetbe vételével: a belhivatalnokok megélhetési szükséglete mostanáig legalább is a régi nyolcszorosára, a hívek kereseti viszonya pedig, ezzel együtt teherbíró képességük is, tízszeresre emelkedett. Ez a számítás igen mérsékelt. Ha már most ennek a két tényezőnek a rezultánsát keresem, azt a í-5-szörö$ emelkedés irányában kapom meg. Ennyire kell tehát a régi megváltási összegeket felemelni. S ezzel — bár előmentünk a hívek normális teherbíró képességének a megengedett határáig — a belhivatalnokok szükségleté még mindig nem nyer teljes fedezetet, csak mintegy 5

/s részben. A még hiányzó szükséglet kiegyenlítésére szolgálna, a családi pótlék, a ruhaiieszerzési segély és a föld javadalom hozamának emelkedett értéke. Bár éz utóbbira nem lehet sok reményt építeni általánosságban, mert —kevés kivételtől eltekintve — a kevés föld és a felesgaz: dálkodás alig hoz annyit, amiből a házi szükségletünket fedezhetjük, abból eladásra vajmi kevés kerül s az értük befolyó ár a drágasági viszonyok kiegyenlítésénél alig jöhet szóba. Az említett 4-5-szörös emeléssel azonban még a folyó év árviszonyaihoz mérten volna rendezve a javadalmunk. A folytonosan és most már szinte haladványszerűen emelkedő árviszonyok mellett nagyon kérdéses, hogy ez a jövedelem 1919-ben elegendő lesz-e? Legnagyobb valószínűség, szerint nem lesz elegendő, sőt kevés lesz; mert hiszen láthatjuk, hogy egyik*; negyedévtől a másikig 50—100%-kal ugranak az árak. Ilyen bizonytalansággal mi nem mehetünk neki a jövendőnek, mert nem tehetjük meg, amit megtesznek a köztisztviselők, akik félévenként újabb meg újabb fizetésemelési akciót indíthatnak. Mi a gyülekezeti békességet nem zavarhatjuk; fel ezzel a kérdéssel még egyszer, tehát fízetésrendezésünket úgy kell most elintézni, hogy ez a kérdés a jövendőre is megoldást nyerjen. Ezt pedig csak úgy érjük el, ha biztosítunk a rendezett javadalomban pár olyan tételt, amelyek automatice fogják emelni a jövedelmünket az emelkedő árviszonyoknak megfelelőleg. Arra gondolok, hogy a szemesterményeknek és a famennyiségnek az értékét ne kössük meg semmiféle fix árral, hanem szabassék meg azoknak az értéke a mindenkori maximális árban. Ha ez a két tétel a maximális árhoz lesz kötve, akkor a dijlevél többi tétele négyszeresre volna emelendő, hogy az összjövedelem a fent említett 45-szőrös emelkedésnek megfeleljen. A belhivatalnokok indokolt szüksége igényli, a hívek kereseti és adózási képessége pedig lehetővé teszi az eddigi megváltási összeg 4'5-szörÖs emelését, a .fövendő biztonsága pedig megköveteli, hogy javadalmunkba egy olyan regulátor állíttassék be, mely jövedelmünket mindig a tényleges árviszonyoknak megfelelőleg szabályozza. Enélkül a fizetésrendezés — bármilyen méltányos legyen is az a jelen pillanatban — csak ugrás a sötétbe; nem gyógyszer, amelytől beteg fizetésügyünk számára gyógyulást remélhetünk, hanem csak injekció, amely legfeljebb múló könnyebbséget szerez. Vincze Elek,