Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1918 (61. évfolyam, 1-52. szám)

1918-08-04 / 30-31. szám

mélyéből átérzi, hogy amikor nékik szolgál, magának az Örökkévalónak szolgál. Olyan alázatosan és olyan igénytelenül esak olyan lélek tud szolgálni, aki az írással együtt vallja: „Néki emelkednie kell, nékem pedig alábbszállanom." Semmiféle fáradtságtól vissza nem riadva, olyan odaadással és kitartással csak az tud szolgálni. aki valóban érzi, hogy az IJr a mi gyöngeségünkben dicsőíti meg az ő erejét. De az elköltözött nemcsak szolgálni, hanem világítani, vigasztalni és Istenhez vezérelni is tudott. Kedves bizonyságtételeket hallottunk efelől rokonaink köréből. Utolsó nagy küzdelmét vívta egyik nagynevű ev. püspökünk fia. Egyik leánya nagy szeretettel ápolgatta Ilon testvérrel egj'ütt az egyik szanatóriumban. Amikor leszállt az est, kigyúlt Ilon testvér mélységesen hívő lelke s imádkozott mindig az öreg úrral . . . Az Urával való találkozásra készen álló öreg úr úgy szerette az ő imádságát, mint a tikkadt fűszál a lágy harmatcsöppeket . . . Mindig kérte, imádkozzék vele ... Utolsó útjára készült egy másik rokonunk is. Övéi nappal ápolgatták súlyos betegségében. Álmatlan éjszakáin Hon testvér virrasztott mellette. Az éjszakának és a lassan-lassan reáboruló örökéjszakának az árnyait az ő meleg és szeretet sugárzó, erősítő, vigasztaló szavai úgy elűzték a betegtől, hogy megkönnyebbült lélekkel viselte a nehéz szenvedéseket és szinte elsimultak arczán a fájdalom szántotta barázdák . . . Mielőtt a halált okozó kór megtámadta, legutoljára a mi kis családi fészkünknek szentelte szolgálatát. Mindössze egy hétig lehetett nálunk. Valami infekciótól erősen meggyűlt újját operálni kellett előzőleg. Még meg sem gyógyult fájós újja, máris eljött szeretettel, odaadással szolgálni másoknak. Még néki is nagy fájdalmai voltak új jávai, de a világért sem árulta volna el: a Menyei Atya dicsőségére másoknak végzett szolgálat öröme elfeledtette minden fájdalmát . . . Eájós újjával is megható szeretettel gondozgatta a mi édes kis apróságunkat, ritka odaadással forgolódott beteg kis feleségem körül, sőt saját jószántából még a cselédeknek is. segédkezett, Szinte nékünk kellett kényszerítenünk arra. hogy kezeltesse újból erősen meggyűlő újját. Mikor reggel elment tőlünk a kórházba, azt mondta, néhány óra múlva visszajön ... De az orvos nem engedte. A halált okozó kór pedig ott leste már s nem bocsátotta el mindaddig, míg törékeny testét egészen magáévá nem tette . . . Az Atyához való menetele is csöndes és az ő szolgálóleányához valóban méltó volt. Ott feküdt súlyos tífuszával a járványkórházban, több testvérrel együtt. Az ő esete volt a legsúlyosabb, mégis az ő lelke volt a legnyugodtabb. 'Még az sem nyugtalanította, hogy Amerikában szorult egyetlen fivérétől sem búcsúzhatik el, még az sem zaklatta föl lelkét, 'hogy édes jó anyjától se vehet búcsút . . . Olyan nyugodt, olyan boldog volt: tudta, hogy — hazamegy, tudta, hogy ott úgyis viszontlátja őket mind . . , Valóban hű volt mindhalálig, még halálában is. Öt évi odaadó, hűséges szolgálat után bement az ő Ura örömébe s elvette az örökélet hervadhatatlan koronáját . . . Helye idelenn üres maradt . . . Hisszük, hogy Az, aki magához szólította, többre bízza ezután, támaszt helyébe másokat a mi magyar ref. leányaink közül. Oly sok munka vár menyei Atyánk eme hűséges szolgálóleányaira a körülöttünk heverő romok eltakarításában, a kidőlt életek helyébe támadó új életek megtartásában, a tengernyi testi és lelki sebek bekötözésében, az árvák, az elhagyatottak fölkarolásában. A romok, a fájdalmak, a testi és lelki sebek világában oly sok az aratnivaló: kérjük az aratás Urát, hogy az aratók mellé küldjön sok ilyen mindhalálig hűséges aratónőt is . . . K. I. IRODALOM. A „Magyarság" veszedelme. Pár évvel ezelőtt szerényen. mint valami Hamupipőke, jelent meg a keresztyén szépirodalom egyik belmissziói lapunk hasábjain. Csakugyan illett reá a Hamupipőke története, mert először kis szolgálóként szerepelt csupán iaz Ébresztő-ben a szépirodalom, hogy az ifj. egyleti munkát propagálja. A királyfi szerepét a — közönség vette át. Annak rohamos érdeklődése emelte azután uralkodóvá; úgy, hogy az Ébresztő szinte észrevétlen metamorfózisban alakult át az első magyar keresztyén szépirodalmi lappá. Tőkéje egyrészt kevés volt: egy belmissziói munkás és egy segédlelkész*) több-keveesebb anyagi áldozata és lelkesedése; másrészt sok: egy növekvő, öntudatos olvasóközönség lelkes támogatása. — Igaz, hogy annyi volt ez a havi szépirodalmi lap a mi protestáns közönségünknek, mint egy pár gyűszűnvi víz a szomjazónak; igaz, hogy jobb íróink eleinte a papírkosarukból gondolták kielégíthetni az új lap igényeit; igaz, hogy a félig-revű Magyarság itt-ott filozófiai, terjengő, más lapba való cikkei között olyan volt a néhány vers és novella, mint a nagy. álló unalmas vízben néhány szál virág; mind igaz, de mindez egy fejlődő élet tapogatózása volt, pár fattyúhajtás a növekedő fa törzsén. A Magyarságnak hivatása volt a szószerinti értelemben, mert úgy hívta elő és életre, a lelkek mélyén ott élő nagy hiányérzet. Manapság a szépirodalom is világnézetek mérkőző mezője 'letjt. ia materializmus szépirodalmi képviselője a Nyugat, a katholicizmusé: az Élet, a, modern zsidóságé: a Hét, azoké, akiknek az a világnézetük, hogy nincs világnézetük: a Társaság, stb. stb. — a versek és regények mögött ott mozog valami irányzatosság a kifejezés-módban. a jellemzésben, s így a protestántizmus belső sorvadás terhe alatt köteleztetik részt venni e versenyben, saját világnézeti formáját a szépirodalomban is kifejezni. Erre a korszellemből fakadó parancsra volt válasz a Magyarság. Aziluma minden értékes irodalmi törekvésnek, pártatlan bírói széke a mai irodalomnak, barátja, nevelője, vezetője a protestáns családnak. Most azonban a Magyarság veszélybe került. Több ezer előfizetője dacára nem bírja a nyomda- és papirárak hihetetlefn mérvű emelkedését. Eddig is olyan csodálatosan élt, mint a pálma a sivatagban. Összes anyagi fedezete egy embernek, a szerkesztőjének lelkészi fizetése volt. Egy illetve két ember próbált áldozni három millió helyett. De — ami a fontos — a Magyarság ügye most *) Megyercsy és Muraközy. Szerk.