Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1918 (61. évfolyam, 1-52. szám)

1918-07-21 / 28-29. szám

akkor Európában összesen 2137 egyesület működött, 121.523 taggal. Tudjuk, hogy a mértékletlenség ellen ma már különböző egyesületek keretében és különböző eszközökkel: nemcsak vallási, de társadalmi s tudományos alapon is folyik küzdelem, csaknem az egész világon. Milliókra és milliókra rug ma már az absztinensek száma a föld kerekségén. Még a szocziálista szakszervezetek is fölvették .már ellene egyes országokban a küzdelmet. Egyes államokból különböző alkohol fajtákat már egészen kiszorítottak, másutt nagy korlátozásoknak vetették alá azok árusítását. Ha orvosi szaktekintélyek, világhírű tudósok, nagynevű pedagógusok csaknem egybehangzóan bizonyságot nem tennének is ma már amellett, hogy az alkohol mérték letlen élvezete milyen romboló hatást gyakorol az azzal élők erkölcsi és szellemi életére, idegrendszerére; mennyire aláássa a szervezet ellenálló képességét a különböző betegségek kórokozóival szemben; milyen károsan befolyásolja az utódok erkölcsi és szellemi képességeit is: a körülöttünk folyó élet száz és száz példát tár mindannyiunk, elé. Hány fényesen indult életet, hány boldog és gondtalan családi tűzhelyet, hány békés gyülekezeti életet tett tönkre, dúl fül az alkohol! Ezek a sokszor valóban ijesztő és segítségért kiáltó példák nem hagyhatják tétlenül a népünk szellemi, erkölcsi és anyagi jólétét igazán szívükön viselő lelkipásztorainkat! Ámde hogyan buzdítsa a lelkész a szeszes italoktól való teljes tartózkodásra az alkohol rabjait —akikra nézve ezer és ezer példa bizonysága szerint nincs más orvosság, csak a teljes absztinenczia —, ha nem tudja nékik azt mondani: Nézzétek, ennyi és ennyi éve én sem iszom semmiféle szeszes italt, az Úrvacsorát kivéve; ti is megtehetitek ezt! A lelkipásztori felelősségérzetnek erre a tagadhatatlanul magasabb fokára a külföldi protestáns lelkészeknek igen tekintélyes része, sok országban pedig egyenesen a túlnyomó többsége eljutott már. Minékünk is el kell erre jutnunk! Hisszük, hogy ezt az áldozatot egyházunkat és hazánkat szerető lelkipásztoraink közül évről-évre mind többen meghozzák, a már is csatlakozott 14 absztinens lelkész száma hamarosan megkétszereződik, sőt meg is tízszereződik, s az absztinens protestáns lelkészek évről-évre megismétlődő vándorgyűlésein egyre többen veszünk részt. K. Internátusok, köztartások. Milyen jó is, hogy vannak; milyen nagy bajok vannak ott, ahol hiányoznak! Különösen most, a háború 4-ik évfordulóján, amidőn a nyári szünidő alatt az intézetek falain belül már folynak az előkészületek az új tanévre, látjuk be a fenti egyszerű tételnek nagy igazságát. Mert hát hogyan is áll a dolog? Most a mindinkább szigorított rekvirálások, nehezebb beszerzési, szállítási és mind rettenetesebb drágasági viszonyok között ki merészel kosztos diákokat, fiúikat ós leányokat vállalni?! Vagy ha merészel, milyen árakat kell ezért szabni! Hogyan és miből fedezzék ezeket az árakat, különösen annak a társadalmi osztálynak tagjai, akiknek ajkain a, megélhetési nehézségek szülte panaszok' és jajkiáltások méltán a leghangosabbak. De köztudomású, hogy a családoknál — városban lakókról van szó -—• legtöbb esetben csak annak a gyermeke számíthat elhelyezésre, aki a készpénztizetés mellett naturaliákban is hozzájárul a kellő ellátás lehetővé tételéhez. Hiszen még több internátusnál is vannak ilyen kikötések. De hát honnan vegyen az a szegény köztisztviselő terményeket, vagy aki rendelkezik is ilyenek felett, a mostani "termelési, zsir- és egyéb megszámlálhatlun központok áldásos működése mellett hogyan szállíthatja ezeket?! Mi ennek a helyzetnek természetes, elmarad hatlan következménye? Nemde az, hogy a középosztály jóformán csak úgy taníttathatja nyilvános tanulókként gyermekeit, ha ezeket internátusban helyezheti el, vagy legalább is köztartásokban (bennlakás nélküli konviktusok) biztosíthatja étkezésüket. Aláhúztam a fenti két szót, mert hiszen minden értesítőből hátható az az abnormis nagy felszökkenés, amely a magántanulók számánál már a mult tanévekben is történt. Hogy ez milyen káros következményekkel jár a tanulási eredményeket illetőleg, arról nem is kell tárgyalni. Szülők, diákok tódulnak tehát az internátusok, köztartások felé. És felesleges mondani, hogy .ezeket mindenütt, ahol már meg vannak, okvetlenül, minden áron és áldozattal fenn kell tartani és ahol nincsenek, legalább az utóbbiakat létesíteni kell. Internátusokra és különösen cliákmenzákra nemcsak Budapesten, hanem mindenütt van most már szükség, ahol vidékről jövő diákok vannak. Intézeteink fenntartó testületeinek, praktikus érzékkel, nagy körültekintéssel, a helybeli és vidéki érdekelt és kevésbé érdekelt közönség bevonásával, minden lehetőt el kell követniük a mi ifjúságunk érdekében. Itt is messzire hátra maradtunk. A két szélső táborban van „pro juventute" mozgalom; nálunk, akik ebben elül járók voltunk, minden oly csendes. Ki gondol a mi budapesti ifjúságunkra?! Egy nagy országos mozgalomnak kell megindulni ennek érdekében (ha volna hozzá megfelelő sajtóorgánumunk!); de azután mindenütt, valahol fő- és középiskoláink vannak, helyi érdekű toborzásnak, segítő munkának kell indulnia egy-egy intézet ifjúságáért. Nem szabad háttérben maradnunk, segítenünk kell ifjúságunkat, ennek arra való részét abban, hogy más elemek mellett ne legyen kénytelen lemaradni. Hiszen azoknak az életpályáknak jórésze, amelyekre a közép- és felsőbb iskolák képesítenek, most úgy sem tűnik fel túlkívánatosnak; hát még ha nem adunk minden lehetséges módon alkalmat ezek elvégzésére! Erősítsük, fejlesszük tehát, amennyire csak lehetséges, most meglévő internátusainkat és köztartásainkat