Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1918 (61. évfolyam, 1-52. szám)
1918-03-10 / 10. szám
népét szeretettel kérlek: segítsetek nekem imáitokkal, szívetekkel, munkátokkal! Egyházkerületünk hajóján félárboczon lengett a zászlónk. Kegyelettel hajtsuk meg boldogult elődöm nemes emléke előtt, aztán fel a zászlóval az árbocztetőre, fel a vitorlákkal, evezzünk a mélyre, ki! Helyére minden ember; ki-ki a hová a Gondviselés állította! Viharos a tenger? — ne féljetek! a hajóban Jézus pihen. A jövendő ismeretlen ködének kell neki menni? Mi tudjuk, hogy e Jvödben is Isten lakozik. A ki Jézussal Isten felé halad: annak győzelme bizonyos! Jertek a győzelem bizonyosságával küzdeni, dolgozni — Istenért, Hazáért!" Szűnni nem akaró éljen- és tapsriadás — mondja a tudósítás — köszöntötte a könnyekig meghatott püspököt, a kit a közgyűlés bezárása után szűkebb körben először főgondnok-társai, majd az esperesek és végül családja körében tágabb családja, a theologiai tanárkar üdvözöltek. Az erdélyi püspöknek egyébként régi rendtartásból kifolyólag hűségesküt ' is kell tennie a király előtt. • Nagy Károly a 40-ik püspöke az erdélyi egyháznak, illetőleg 1881 óta kerületnek. Elődei közül 16 volt profeszszorságot is viselt ember. Végül adjuk az új püspök rövid életrajzát: N Nagy Károly 1868 október 27-én Kisborosnyón (Háromszékmegye) született. 1890—92-ig Utrechtben és Marburgban végzett theologiai és filozófiai tanulmányokat. Ezután Brassóban lett lelkész, majd egy év múlva Nagyenyed választotta meg lelkészévé. Innen hívták meg 1895-ben az újonnan felállított kolozsvári theologiai katedrára rendes tanárnak. Az erdélyi Kálvin-Szövetségnek megalapítója és elnöke. 1908-ban egyszerre választották meg egyházkerületi főjegyzővé, konventi rendes taggá és theologiai igazgatóvá. Kolozsvár város törvényhatóságának tagja, direktóriumi tagja az EMKE nek. Jelentősebb irodalmi munkásságot is fejtett ki. Az Erdélyi Protestáns Lapnak hét évig, a Református Szemlének 10 évig volt a szerkesztője. Neje: Sylvester Ilona, a szászvárosi volt lelkész, Sylvester Domokos leánya. Hallgassa meg.az Úr imádságát: áldás, élet. békesség térjen általa a gondjaira bízottakhoz! Falusi levél. Kedves Szerkesztő Uram! „De ki tudnám panaszkodni magamat, Ha valaki meghallgatná szavamat!" — mondhatom én is panaszos dallal. .Csak azt nem tudom — felfelé nem akarnak-e hallani a nagyok, vagy lefelé némák a nagy szenvedők... Mert hogy a református egyház kebelében valami őrületes forrongás van, a melynek tűzköve lesz-e hirtelen kitörő, vagy a lávája lesz mindent — a mi régi — forró parázzsal eltemető ! Csak a jó Isten a megmondhatója. Rövidséget köt a Szerk. üzenet a lelkünkre, ezért röviden írom le egy igen érdemes lelkésztestvérünk kálváriáját, benne a ma kálvinista papjának életét. Egyikegyházmegye lelkészi kara bizalmas értekezletet tartott a mult hónapban; a megbeszélés az lett volna, hogv az 1918. évi költségvetést a régi díjlevelek alapján állítsák egybe az egyháztanácsok és úgy terjesszék be. Erre nézve felkérte a lelkészek értekezlete az esperest, hogy .erélyes hangú levéllel utasítsa a lelkészeket és presbitériumokat. Az erélyes hangú esperesi levél helyett jött egy csendes nyári záporocska, a mely nem hogy megöntözné a gyarló száraz ugart, hanem még a porát se verte el a rögös útnak. Fölporosodott az első napsütésre a rög és minden pora a lelkész szemébe vágódott. Az a gyökeres hibája ennek az esperesi levélnek, hogy az egyházközségektől teszi függővé, hogy természetben vagy folyó árban adják-e meg a belhivatalnokok járandóságait. így, nique denique, egyházközségi gyűlést kényszerít tartani ! Egyike a legelsőrendű adminisztrátorunknak megtartotta a közgyűlést... benne a nép brutális, durva, goromba, rágalmazó és kvalifikálhatatlan gorombaságát szenvedte át. Elnöki asztala köré tömörültek a szájasok, asztalt verve kiáltották: „becsaptak minket!..." és oly artikulátlan hangzavara a hitetlenség lelke által szaturált önző : Én-imádat kultuszának, hogy az Úr szegény, megtépett szárnyú gyülekezet-angyalát majd úgy vitték haza a jobb érzésű lelkek ! Ez egy — az ezer közül. De így megy mindenfelé, a hol a lelkész követeli a régi jogát, a mitől az örökkévaló bölcsességben 10 évig nem látó emberi ész megfosztotta! Igen sajnálom, kedves Szerkesztő uram, hogy ez az ügy lapjában minden számban pertraktálva, nincsen ! Mi itt a tennivaló ? Az, hogy a gyülekezetekre parancsoljon rá a felsőbbség, utasítsa őket, hogy a lelkészek díjleveleit és tanítók járandóságait szolgáltassa ki 1918 április 24-től kezdve, mert ellenesetben közigazgatási végrehajtás útján az e. felsőbbség fogja behajtani ! Nem a lelkész, hanem, a felsőbbség! Ha erre a gyökeres, tiszta, jogos térre lépni nem hajlandók, akkor felelősségre lehet vonni a felsőbbséget és számadásra: miért hagyja viaskodni a lelkészi kart ebben az odiózus ügyben egymagát! Az én gyülekezetem vénei kategorikusan azt mond ják : Megvárjuk, mit mond a felsőbbség! A nélkül nem tesz semmit! „Jól van — mondom —, majd megmondja önöknek az alispán, hogy muszáj!" „Muszáj ?... Akkor megadjuk a terményt!" Az összes felekezetek lelkészei megkapják a terményeket (más egyházak körében is sok a panasz. Szerk,), stólákat emelt a pécsi püspök 200—30070 is és fizetik hűséggel — csak mi református papok vagyunk teljesen magunkra hagyatva! Őrállók ! Ébredjetek ! Balatoni István. *
