Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1917 (60. évfolyam, 1-52. szám)

1917-02-18 / 7. szám

idővel!" A mi az életidőt illeti, van annak még egy másik nevezetes tulajdonsága is : minél több mult el belőle, annál gyorsabban pereg le a többi, úgy hogy az ember egyszerre csak a végire jut. Sok embert azonban, mielőtt ide jutna (ha egyébként jól viseli magát), előbb egy, néha két jubileumon is végig vezetik. Jó ez, vagy nem jó ? ezt azok tudnák megmondani, a kik az efféléken túlestek; innen kívülről nézve a dolgot, annyiban nem látszik kívánatosnak, mert van benne valami a búcsúztatásból is. Mindez annyiban tartozik ide, mert idők folyamán (elmúlván több, mint harmincz esztendő) Farkas József is jubileumképes lett. Az ifjak ezt észbevévén, alkalmas időben szakértelemmel megindíták az idevonatkozó előkészületeket. A részletek felől legjobb lesz, ha Farkas József egyik hálás tanítványa, névszerint Patonay Dezső, a nagykőrösi egyház egyik érdemes lelkipásztora, tájékoztat bennünket: „1890-ben, így szól a tájékoztatás idevonatkozó része, Szőts Farkas szép megemlékezést írt az Árvaházi naptárba Kovács Albertről tanári működésének 25-ik évfordulója alkalmából. Az egyik cétusban együtt ültünk, mikor ezt olvastuk. Hamar tisztába jöttünk : fiúk, jövőre jubilálunk, mi leszünk a negyedévesek, nekünk kell a munkát a kezünkbe vennünk, de a „kollégáról" sem fogunk ám megfeledkezni! Szeptemberben hozzáfogtunk: lefestetjük két érdemes professzorunkat. Taksonyi József körösi diáktársunkat, pesti rajztanárjelöltet bíztuk meg a kivitellel. Kovács Albertnek a homlokával, Farkas Józsi bácsinak a buzavirágkék szemével volt a legtöbb baja a festőnek. Többször ellátogatott az órára is. Farkas Józsi bácsit igen bántotta az idegen, a mint őt vizsgálgatta." Titokban folyt a készülődés, de Farkas József, az ifjak tőszomszédságában lakván, neszét vette a dolognak. Kissé bánatos hangulatot váltott ki lelkéből a hír. „Már engem jubilálnak. Sorsát ki nem kerülheti senki. Valami alkalmatos beszédet kellene összeállítani." Ott ül íróasztala mellett, mint annyiszor. Előtte a pipa, a dohánytartó, mögötte a csengetyűzsinor, kisasztalon a lámpa, félig elégett darabja a gyertyának egy gyertyatartóban, ír. Lassan beköszönt a késő délutáni homály. Mindez összhangban van a jubileummal s azzal, a mit papirra vet, a mit el fog majd mondani holnap, ott az ünneplésen. 1891 május hó 5-én az ifjúság a Baldácsi terembe gyülekezett, fölhozódtak a képek, följöttek a tanár urak, még Kovács Albert is, a kinek épenséggel nem sok kedve vala az egészhez, „szabódott ... de késő volt, győzött a szeretet és tisztelet nemes szándéka". Az összegyűlt közönség soraiban ott volt özv. Török Pálné, Illés Károlyné, Szász Károly, Baksay Sándor, Szilassy Aladár, Szilágyi Sándor, Vámossy Mihály, Kiss Áron, Balla Árpád, Komáromy Lajos stb. Volt ének, voltak üdvözlő beszédek. Bennünket itt Farkas József és beszéde érdekel elsősorban. Farkas József nem minden elfogódás nélkül állott a közönség, a saját olajfestményű képe* és az ifjúság előtt. Egész lénye ellentétben állván személyének ünnepeltetésével. Beszélnie kellett neki is. Beszélt egyszerűen, körülbelül ilyenformán: „Emlékezzünk régiekről. Gyakran szoktam idézni e szavakat, hiszen életemnek hivatása, hogy a régiekről, viselt dolgaikról megemlékezvén, a kegyeletet a mult iránt ápolgassam, ámde magamra nem gondoltam soha. Jubileumot én is szoktam tartani. A hányszor a polgári, a hányszor az iskolai év végéhez jutottam, soha sem hajtottam addig fejemet álomra, míg akár ajtómat titkon bezárva, vagy az Isten házának egyik zugába félrevonulva hálát nem adtam az én jó Istenemnek a bezáruló évben élvezett áldásaiért. Ilyen értelemben ülök én jubileumot ma is. Mély hálaérzelmekkel rebegek fohászt a Gondviselőnek azon nagy kegyelméért, hogy időt és erőt adott arra, hogy három évtizedes működésemre visszatekinthessek. De hálát mondok nemcsak ezért az aránylag hosszú időért, hanem az abban élvezett boldogságért is. Harmincz év alatt sokszor elmondtam, hogy az emberek megelégedése a legtöbb esetben attól függ, milyen munkakörbe jutottak. Láttam fényes állásokban boldogtalan embereket és láttam a legegyszerűbb állásokban megelégedett embereket. Én a jó Istennek mély hálaadással köszönöm, hogy engem erre a pályára vezetett. Harmincz év óta futom ezt esak itt Budapesten, a theol. akadémián s elmondhatom, hogy harmincz év alatt nem volt harmincz óra, de nem volt harmincz perez sem, a melynek folyamán magamat boldogtalannak éreztem volna, Ha egyszer-másszor az Isten meglátogatott, ha néha talán roskadoztam a teher alatt, az az egyszerű terem, a melyben tanártársaimmal találkozom, azok a még egyszerűbb termek, a melyekben önökkel naponkint találkozom, mindig megkönnyítették terhemet, nekem mindig erőt, vigasztalást, örömet adtak. Szívből tartok jubileumot, szívből adok hálát Istennek az eltöltött évekért és a hivatalos körben is élvezett boldogságért. Köszönettel fogadom az önök által rendezett jubileumot is. Engem feszélyez a külsőség, a melyet a világi hiúság kizsákmányol, de meghajlok az őszinte szeretet megnyilvánulása előtt, hiszen a szeretet viszontszeretetet szül. Az önök érzelmei őszinték: megnyilvánulásukat szívembe, emlékezetembe vésem. A mi a képet illeti, köszönöm. Azt kívánom, hogy e kép idővel mindig jobban elhalványuljon, idők folyamán az intézet kebelében egyre szaporodó tanári arczképek között az utolsó legyen. Abban az arczképcsarnokban, a melynek alapját a mult évben az intézet alapítójának arczképével megvetették, a melybe most a második, harmadik képet állítják be — olyan férfiak képei foglaljanak helyet idővel, a kiké mellett majd az enyém egészen elhomályosul. Két esetre azonban határozottan elsőséget fogok e kép számára kérni: valahányszor régiségről, az intézet legrégibb tanárairól lesz szó, állítsák azt a legelsők közé, mert valóban ott állottam ezen nagyrahivatott intézet bölcsőjénél és elsőséget fogok * Most a tanári tanácskozó-terem falát díszíti.