Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1917 (60. évfolyam, 1-52. szám)

1917-12-23 / 51-52. szám

Más megítélés alá esik az, hogy mit ír Hanuy a prot. és kath. megújhodásról a reformáczió jubileumán, a min nagyon is meglátszik, hogy Evers és Denifle Luther-műveinek nyers ütlegei és a jezsuita Qrisar finomabb pszichológiai tű szúrásai voltak reá befolyással. így mindjárt Luthernek 1517 okt. 31-én Wittenbergben kifüggesztett 95 tételéről azt tartja, hogy azokból a kath. hitelvet, kath. hitéletet és az egyházi kulcshatalmat gyökerében megtámadó, azokat egészen új, szubjektív alapra fektetni akaró tanrendszernek körvonalai bontakoznak ki, —- holott valamivel tovább ezzel ellenkezőleg már azt mondja, hogy „maga Luther az ő reformátori fejlődésének első szakán (1515—1520) át nem gondolt vallásalapításra vagy egyházalapításra, sőt még mélyebbre ható egyházreformra sem". Vagy szerzőnk is elismeri, hogy Luthernek joga volt bírálni, sőt ostorozni a korabeli egyház és főleg a püspökök és a római kúria (hát még a pápaság!) hibáit és visszaéléseit, de ő a kath. egyház reformját előbbrevinni nem tudta, mert azt nem a maga törvényes hatáskörében és a kath. egyház szellemében, hanem hatáskörén kívül és pedig egyházi forradalom és hitújítás (sic!) révén akarta megvalósítani." Mert hát szerzőnk szerint „az egyház reformálására csak a pápák és az egyetemes zsinatok vannak hivatva és feljogosítva és nem azok, kik „új hitet és egyházat" alapítottak. Már pedig a reformáczió 3 sarkalatos alapelve a kegyelemből és a hitből eredő igazságról, az írásról, mint vallásos hitünk ós életünk egyoldali forrásáról és normájáról és az egyházról, mint a Krisztusban hivők személyes üdvi közösségéről nem forradalmat, vagy új hitet és új egyházat jelent, hanem magának Krisztusnak és Pál apostolnak evangéliumi tanítását. Lutherék tehát hit- és egyházjavítók, nem pedig újítók voltak. S e javításra „az egyházkormányzaton kívül állók is", p, o. az őskeresztyénségben egy Augustinus és a középkorban egy Assisi Ferencz is vagy maguk a reformátorok is jogosultak voltak. Ez a reformátori alapgondolatnak, mint hitnek vagv vallási élménynek valódi értelme, a melyet az újabb protestáns theológia jogosan nevez „reformátori alapelvnek", „Luther reformátori üdvismeretének", „evangéliumi hittudatnak" vagy Schleiermacherrel „vallásos érzelemnek". Erre és nem másra vonatkozik Harnack szerzőnk által egyoldalúan értelmezett bírálata is a mai protestantizmusról, a midőn a reformáczió szellemében azt mondja, „nur das Werk ist gross, welches sieh immer wieder aus sich selbst erneut. Ein solches Werk war die Reformation". Ehhez hasonlót mond Eueken, a nagy jénai filozófus is „Lebensanschauungen grosser Denker" cz. nagyhírű művében a keresztyénségről, a mely szerint az „keine fértige Orösse", hanem egy folytonosan valósuló vallásos erkölcsi feladat és életfo-lyamat. Czikke második részében érdemes szerzőnk a kath. megújhodásról szól. Ezt a tridenti zsinat mellett a pápai primátust, a pápai főhatalmat a püspököktől és az egyetemes zsinatoktól függetlenítő vatikáni zsinatban és az új kánonjogi kódex kihirdetésében látja. Egy „dogmatikus törvényhozás" műve tehát szerzőnk szerint a kath. „reformáczió" és „instauráczió". A jogot és hatalmat szervezi a vatikáni zsinat a maga dekrétumaival és az új kódex a maga 2414 (sic ) kánonával, a mi önkénytelenül is a z^idó talmudra vagy a jezsuita moráltheologiákra emlékezteti a protestáns olvasót. De hát hol marad akkor a hit és a szeretet, a mi a Krisztusban az evangélium és a keresztyénség örök lényege! ? De ez a reformácziónak is örök alapelve ? Bizonyos enthuziazmussal vallja a szerző, hogy „az új kódex kihirdetése a kath. egyház szervezet- és kormányzattörténetében, valamint a papság és a hívek fegyelmének történetében korszakot alkotó esemény. Lelkiismeretes végrehajtása az egyház megújhodását, „in 'capite et membris reformatio"-ját fogja jelenteni, a melynek hatása alatt a kath. egyház külső arczulata megifjodik, szervezete és fegyelme korszerűbbé lesz, egysége és tömegereje megnemesedik. Tagjainak szelleme megtisztul és megnemesedik, kultúrafejlesztő képessége megerősödik". Jó, jó, de hát erre a keresztyénség szellemében nem elsősorban a kormányzat és a fegyelem vagy szertartás, hanem a hit és a szeretet a Krisztusban képes! Mint befejezésül maga a szerző is oly szépen mondja, hogy „közös megújhodásunk legyen a bensőséges krisztusi szellem és érzület", amelynek lényege nem a jog, hatalom, szervezet, dogma vagy szertartás, hanem a hit és a szeretet. S ha szerzőnk szerint a kath. egyháznak „nincs szégyelnivalója a mult miatt ... s nincs mit aggódnia a jövő miatt sem, életképességének teljes birtokában érezve magát", úgy szerintünk nincs oka arra szakadozottsága daczára, a protestantizmusnak sem. Létét és jövő hivatását igazolja az egész modern eszmevilág, vagy ha tetszik: a mai német protestantizmus szerepe a világháborúban. Tehát „semmi keserűség", hanem értsük meg és főleg szeressük, becsüljük és támogassuk most és mindenkoron! Mert ez és semmi más a Krisztus vallásának „nagy parancsolatja", ügy legyen! Dr. Szlávik Mátyás. BELFÖLD. A Református Sajtóegyesület alapszabályai. I. Az Egyesület czíme, pecsétje, székhelye, czéljai, eszközei. 1. §. Az Egyesület czíme: Református Sajtóegyesület. 2. §. Pecsétje: Református Sajtóegyesület. 1917. 3. §. Székhelye : Budapest. 4. §. Az Egyesület czéljaij a) a Budapesten szervezett ref. nyomdának nagyarányúvá fejlesztése, az ország főbb ref. góczpontjaiban ref. nyomdák szervezésének előmozdítása; b) már meglévő tiszta ref. szellemű lapjainknak erkölcsi és anyagi támogatása; c) ref. folyóiratok kiadása középosztályunk, népünk stb. számára; d) a ref. napilap indításának előkészítése ;