Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1917 (60. évfolyam, 1-52. szám)

1917-12-09 / 49. szám

iránt, az jól tudja, mit jelent ezeknek húsa, az ebben folyó munka az ott levő, idegenből jövő, falukból a városokba özönlő ifjúság számára. A mi itteni egyesületünk fájdalom, még ma, 25 év multán is zsellérségen van. A pusztában való vándorlás ideje még nem mult el. De azért nem panaszkodunk, liisz van a hálára is elég okunk. Hiszen itt vannak még közöttünk azok közül sokan, a kik az istenes kezdeményezésnek olyan lelkes, áldozatkész munkásai és támogatói voltak; van tekintélyes jubileumi házalapunk,' a mely az egyesület korán elhunyt nemeslelkű barátjának, egyik legbuzgóbb munkásának, néhai ifj. Szilassy Aladárnak nevét viseli. De még hálásabbak lehetünk azért, hogy az egyesület munkáját most a háború alatt különösen nagy áldás kísérte, hogy a sok nehézségekkel küzdő egyesületi élet a teher alatti pálmához lehetett hasonlatos. Hálát kell adnunk azért, hogy meleg szeretettel fogadhatjuk azokat az ifjakat, a kik az egyesületre a távolban is annyit gondolnak. Azzal a kilátással tekint a jövőbe az egyesület, hogy mind többen, meg többen lesznek, a kik belátják ennek a beimissziói munkának egyházi és nemzeti nagy horderejét, hogy szebb és dicsőbb jövője lesz az ifjúsági egyesületi mozgalomnak itt a fővárosban és széles e hazában. De kell is hogy legyen ! Egyházunk jövője függ attól, hogy tudunk-e, akarunk-e gondoskodni nemcsak a közép-és főiskolai ifjúság, hanem a más munkakörökben foglalkozó ifjúság keresztyén neveléséről. Különbséget tenni nem szabad. Az am/aszentegyház nem feledkezhetik meg egyetlen gyermekéről sem ! p. BELFÖLD. A református templom reformja. I. Ecclesia semper reformari debet. A Kálvin-téri templom régóta vajúdó sorsa újra időszerűvé teszi a református templom problémáját általában. Imminens-e a templom építésének ténye vagy nem, egyelőre mellékes; maga a kérdés olyan, a mivel jó eleve foglalkozni kell. Máról holnapra nem lehet elintézni. Nem mintha komplikált volna. Ellenkezőleg, igen egyszerű. S épen ez benne a nehézség. Az egyszerű, világos, egyértelmű, csak egyképen megoldható építési vagy művészi feladatok találnak legnehezebben megértésre ma, a zűrzavar és dilettantizmus idején. Nem csoda tehát, ha a sok tervezgetés és hozzászólás között még csak távolról sem érintette valamelyik — legalább tudtommal — a dolognak lényegét, azt, a mi nélkül templom építésre még csak gondolni sem volna szabad, az ununi necessarium-ot, a mivel az egész templom léte áll vagy" bukik. S hogy nem vehetők ki e kíméletlenül hangzó ítélet alól maguk az építészek sem, az csak természetes. Sőt épen ők, a kik mint „szakemberek" formálnak jogot a kérdésben való^döntéshez, kategorikus kijelentésekkel és kész papiros-tervekkel állanak elő, mielőtt a feladat igazi mivoltát mérlegelték volna. De az is kérdéses, vájjon önmaguktól mérlegelték-e, vájjon mai építészek, a templomépítés eleven kultúrájának teljesen híjával lévő korban, egyáltalán ráeszmélhetnek-e önmaguktól arra, hogy miről is van szó. A magam részéről ebben az irányban vagyok a legszkeptikusabb. Viszont, ha elvitatom tőlük a szóban lévő téren való kompetencziát, elegendő mentséget találok számukra a korban. Az építészet mindig annak a foknak jelzője és kifejezője, a melyekkel valamelyik kor önön szellemi vagy anyagi szükségleteit tudatossá teszi. Előbb a megrendelőnek, akár állam, egyház vagy magánember az illető, kell tudnia, hogy mit kíván s csak azután bízhatja a véghezvitelt az építőre. De vájjon tudja-e? Ez a kérdés, a milyen együgyűnek látszik, valósággal sértésszámba mehetne, ha nem ma vetődnék fel. De a mikor állam, egyház, város, magánosok úgy formulázzák óhajaikat, hogy az építész által azok alapján nyújtott megoldás nem felel meg a czélnak; a mikor milliók árán épült olyan múzeumunk, a mi mindennek (különösen közfürdőnek) való, csak épen múzeumnak nem, a melyikben mindent el lehetne helyezni csak épen képeket és szobrokat nem, a mikor olyan templom épült, a melyikben mindent lehetne csinálni, csak épen prédikálni nem, olyan iskola, a melyikből alig várják, hogy kiköltözhessenek, olyan házak, a melyek nagyszerű „stílusos" frontot mutatnak az utcza felé, bent pedig megkeserítik az ember életét — akkor az ilyen együgyűnek látszó kérdés fölvetése a legnagyobb mértékben jogosult. Es szükséges és sürgős, mert már mindenről beszéltek, csak épen erről nem. Miről beszéltek eddig? Hát elsősorban a Kálvinfér „rendezéséről", mintha ezt a teret egyáltalán „rendezni" kellene (Pest legszebb tere), vagy ha már épen változtatni kell rajta bizonyos fokig, ez valami nagyon fogas és fejtörő probléma volna; azután arról, hogy legyenek-e mellékutczák a templom s a többi épületek között, vagy ne legyenek ; hány emeletes bérházat építsen az egyház s annak segítségével mikép rentálódjék az építésbe fektetett tőke stb. stb. S ha végül a templomra került a sor: milyen szögben álljon a térhez, el ne vesszen a környezetében, méltó legyen a főváros ós különösen a Kálvin-tér „nagyszerű fejlődéséhez", „díszes" legyen, „művészi legyen" stb. De hogy református legyen, hogy kálvinista templom legyen, erről nem esett szó eddig. Ez, úgy látszik, magától értetődik. Mi más is lehetne az a templom, a mit a kálvinista egyház építtet s a melybe kálvinisták járnak, mint kálvinista? A dolog egyszerű. Az egyház azt mondja az építésznek: építs nekem ekkora területen ennyi pénzért olyan templomot a melybe ennyi es ennyi ember fér el. S az építész felépíti. És kész a kálvinista templom. Mert templom az — templom, akármilyen felekezetű. Legföljebb, hogy az egyikben vannak szobrok