Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1917 (60. évfolyam, 1-52. szám)

1917-12-02 / 48. szám

diák „nélkülözni, tűrni, dolgozni a külső siker reménysége nélkül a kollégiumokban tanult meg". A nagy évforduló iinnepies óráiban, a reformáczió ötödik századának küszöbén ihlessen meg bennünket a küzdelmekkel és felemelő eszmékkel átszőtt mult. Bontsuk ki szárnyát a legmélyebb, legerősebb vágynak, mely a tökéletesség kútforrása, az Isten felé vezet. Dr. Pruzsinszky Pál. AZ ÖSSZES NÉMETALFÖLDI PROTESTÁNS EGYHÁZAK BIZONYSÁGTÉTELE. A kormányhoz és a népekhez! A mindjobban dühöngő háború mély hatása alatt, mely a világot egyetlen csatatérré tenni fenyeget, egyesültek Németalföld prot. egyházai arra, hogy annak folytatása ellen szavukat komolyan és nyomatékosan felemeljék. Tudva, hogy azt a számtalan nyilatkozatot, mely eddig a keresztyénség köréből elszigetelten elhangzott, mind a mai napig a háború zaja elnyomta, elvárják, hogy egyesülten fellépve és a keresztyén lelkiismeret szavának kifejezést adva, előbb nyernek meghallgatást. Bíznak abban, hogy a testvéregyházak más semleges országokban is, sőt még a háborút viselő nemzetek köréből is ennek a bizonyságtételnek komolyságáról és igazságáról meggyőződve melléjük csatlakoznak. Mindenekelőtt azzal kezdjük, hogy elismerjük vétkeinket és kifejezést adunk annak, hogy a népek bűnei a mieink is. Megvalljuk nevezetesen, bár az igazság és szeretet igéjének hirdetésében nem volt hiány közöttünk, hogy a bűnre való határozott utalást illetőleg hűségesek eléggé nem voltunk. Mi magunk is nagyon gyakran keveredtünk harczba, anyagi, legalább is kevéssé szellemi érdekekért, úgy magunk között, mint kiki a saját körében, mely alkalommal több ízben olyan fegyvereket és eszközöket használtunk, mik Isten előtt meg nem állhattak. Ott is, a hol Istennek jogaiért és dicsőségéért léptünk fel az emberek között, nem ritkán oly módon tettük ezt, a mi ezzel a nemes czéllal nem egyezett meg. Mindezt alázatosan megvallva, bűneink bocsánatára Isten kegyelméért könyörgünk. Félünk azonban attól, hogy hűtlenségünk növekedni fog, ha szavunkat ennek az időnek elrettentő eseményei ellen egyesülten fel nem emeljük. Hivatva érezzük magunkat ezért, az Úrnak nevében inteni, hogy a durva erőszaknak, a mely Európát tökéletes alásülyedéssel fenyegeti, vége legyen. Arra az óriási kárra, mely a népekre mélyreható elszegényedést hoz, nem akarunk túl nagy nyomatékkal utalni. Másként áll azonban a dolog, millió értékes emberi élet elvesztet illetőleg, mely már lehangoltabbá tesz és általános levertséget kelt. Még komolyabb az erkölcsi alapok megrontása a népek életében. A biztonságérzet és a bizalom, a mi ehhez nélkülözhetetlenek, ingadoznak, a rendet és a fegyelmet félretolják, a minek eredményeként az állam és a társadalom tökéletes felfordulása nem maradhat el. Ám mindenekfelett rámutatunk arra a szellemi kártevésre, melyet mindenfelől elkövetnek. Az Isten jogait, a melyek az ő fenségének elismerése mellett a nagy és kicsiny népek jogainak kölcsönös tiszteletét követelik, eltiporják ; szégyent hoznak Krisztus nevére, a ki nem akarja, hogy ellenségeskedés és gyűlölet, hanem megbékiilés és szolgáló szeretet lakjék az emberek között. Nem közlik többé a hiteles tényeket, hanem elrejtik azokat; nem az igazság, hanem a látszat uralkodik a gondolat és a véleménynyilvánításban. Önmaguk dicsőítésében és más népek megvetésében keresnek támaszt, a nélkül, hogy egymás megbecsülésére valami teret engednének. Minden oldalról az Úr bosszúját kívánják az ellenfélre, mint hogyha önmaguk bűn nélkül valók lennének és meggondolatlanul ragadják meg a jelszót : semmiféle béke győzelem nélkül — egy gondolat, mely Jézus Krisztus evangéliumával már magában véve is ellenkezik. Ilyen módon gyengítik meg a lelkiismeretet. A háború folytatása következtében a keresztyén szellem kiszámíthatatlan kára fenyeget gyarapodni; a szellemi javak, a mik felett az egyházak hivatottak őrködni, veszni indulnak és a külmisszió munkája, a keresztyén nemzetek szent hivatása a világgal szemben eredménytelen marad. Milyen benyomást kell a nem keresztyén népeknek részben szintén háborút viselve, az evangéliumról nyerni, a melyről úgy látják, hogy annak vallói hoznak szégyent reá? Mindezekben az egyházak nem hallgathatnak tovább. Nem tűrhetik többé azt a gondolatot, hogy -bármily meggyőződés alapján is — a háború folytatása igazolható, sőt sokkal inkább azt tartják a nemzetek kötelességének, hogy minden erejükkel törekedjenek a békére megegyezés útján. Miként is vehetné el a győzelmi dicsőség mindazt a szenvedést, fájdalmat és nyomorúságot, amelybe mind mélyebbre sülyednek a nemzetek? Micsoda győzelmi zsákmány érne fel azzal a maradandó keserűséggel, izzó gyűlölettel, a mely a legyőzőitekben felébredne? Ezért intézik az egyházak azt a sürgős kérést a kormányokhoz és a népekhez, hogy térjenek végtére is magukhoz és eszméljenek arra a magas hivatásra, a melyre Jézus a keresztyén nemzeteket elhívta. Annak alázatos elismerése mellett, hogy ennek a feladatnak további folytatását eljátszották, legyen az a legforróbb imádság, hogy 0 még mostan kegyelmet gyakoroljon. Annak számára, ki az ő szavára akar hallgatni, nem lehet kétséges, hogy mi a tennivalója, mert úgy a népek, mint az egyének számára érvényes az a követelmény : a ki Krisztus nevét említi, ne cselekedjék igazságtalanságot. Ezért hív szavunk az ő nevében vissza a fegyverek hatalmától a jog elismerésére és érvényesítésére. Akkor aztán nem kell a békét erőltetett módon keresni, hanem egész biztosan elnyerik azt. A németalföldi protestáns egyházak.