Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1917 (60. évfolyam, 1-52. szám)

1917-10-14 / 41. szám

bek, a kipróbáltak állandóan teret veszítenek, egész életükön át nyomorogni kénytelenek eldugott kis parókiájukon. Nem tölti-e el méltán keserűséggel azt az érdemekben megőszült lelkipásztort az a tudat, hogy családi összeköttetés, megrakott zseb, raffinéria nyit ma ajtót a dúsabb javadalomhoz ? Azt a rengeteg visszásságot, vesztegetést meg fel sem lehetne sorolni, a mi a „híres" gyülekezet megiiresiilt kathedrája körül folyik. Igazán csak azé az, a ki bírja. Honnét van ez? Onnan, mert az ember a sovány helyről a kövérebbet kívánja, akár megélhetési okból, akár gyarlóságból kifolyólag mindenki a jobb után töri magát. A hol pedig a hasonló érdekek és czélok találkoznak, a hol összeütköznek: kész a harcz. Ennek nincs más orvossága, mint egyöntetűen és egyenlően megállapítani egyetemes egyházunk valamenynyi egyházközségében a lelkészi javadalmazást. Legyen minden lelkésznek egyforma kezdő- és alapfizetése, a melybe azonban a városi helyeken a munkatöbblet, a stóla- és hitoktatói díjazások be nem számításával, a drágább megélhetési viszonyoknak megfelelő személyi pótlékkal volna honorálandó. Ötödévenként emelkedő korpótlék mellett, tekintet nélkül a szolgálati helyre, minden lelkész eljutna a működését és korát megillető tisztességes és más hasonló kvalifikácziójú egyén fizetésével egyenlő fizetési fokozatba. A kiváló szolgálati érdemeket külön személyhez kötött működési pótlékkal kellene jutalmazni. így azután mindegy nékem, akárhol paposkodom, nem nézek irigy szemmel más eklézsíájára, mert tudom, hogy ott is, mindenütt, bárhova mennék, ugyanazon javadalmam lenne, a mim most van. Ilyetén szellemben való revíziója a jelen választási törvényünknek, soha el nem múló emléke lenne a reformáczió négyszázados évfordulati örömének, a mely esetben jobban beszélne minden holt márványtáblánál-Ruttka. Fövenyessy Pál. Falusi levél. Kedves Szerkesztő Uram! A reformáczio 400 éves fordulóján sok szép gondolat került felszínre, de a megmérettetés mérlegén "egy sem találtatott oly felszínesnek és színtelennek, mint az, hogy a palástot tegyük a lomtárba. Lelkésznek nem lenne szabad ilyet mondani. Nem hagyhatom szó nélkül a dolgot és pedig azért, hogy határozottan visszautasítsam e gondolatot. Ne gondolja írója, íme, a hallgatás — általános beleegyezés. A palást nem elengedhetetlen kelléke a keresztyén életnek. Ez igaz. De a magyar nemzeti élet gerincze, veleje a magyaT kálvinista papság. Ez mentette meg a most annyit hangoztatott magyar szupremácziát. Ez a papság nem szégyelli múltban teljesített munkáját és nem szégyel hozzáfogni nemzetboldogító munkájához a jövőben. De kedves Szerkesztő Uram! Nemzetboldogítás színezetével lépnek fel a szalonruhás szoczialista, modernista; radikális próféták! Mi dokumentálja mi rajtunk, hogy mi az örökkévaló élet Istenfiúságának királyi papsága vagyunk? Az a királyi palást, a mit koronázáskor kötnek a koronázott vállára, eljegyzés egy szent szolgálatra, az a papi palást ennek a királyi palástnak a jelképe, a mellyel jelölte a magyar pap : királyi szolgálatra elkötelezését és magyar nemzeti jellegét! A dogmákkal meg úgy vagyunk, hogy a mi a református keresztyén egyházban van, — oly kevés — summája az, a mit Jézusnak Péter felelt: Te vagy a Krisztus, az élő Isten fia! Igaz az író ama mondása, hogy az elet folytonos reformálás, megállás — nincs! De ennek az életnek valami eredőjének kell lenni, valami erének, formájának, normájának, fundamentumának, külső megnyilvánulásában valami alakulatának, — a mi állandó jelleget adjon belső igaz értékének? Ez a dogma, a mi ezt az állandóságot kifejezi. Te vagy a Krisztus, az elő Isten fia! Elfogadta Jézus azt, és erre építi fel anyaszentegyházát. Az épületnek is kell maradandó fundamentum! Nem köti az meg annak emelkedését, hanem biztosítja ! No, csak, nem akarom hosszúra nyújtani ebben a papirosinségben e feletti disszertácziót, csak azt akarom, kedves Szerkesztő Uram, még szelíd figyelmeztetésül az örökséghagyás kérdésében az írónak figyelmébe ajánlani, hogy mindenki jól nézze meg, vájjon ö mit hagy örökségül, úgy kérdezzen meg másokat! Balatoni I. EGYHÁZ. A zsinat. Október 22-én nyílik meg a harmadik bud'apesti zsinat a törvény rendelkezése értelmében istentisztelettel, a inely délelőtt 10 órakor a Kálvin-téri templomban lesz. Az istentiszteleten dr. Baltazár Dezső tiszántúli püspök prédikál. A mi theol. akadémiánk énnekkara is két karénekkel vesz részt az istentiszteleten. A zsinati tagok d. e. fél 10 órára gyűlnek össze a Lónyay-utczai főgimnázium dísztermében és onnan vonulnak testületileg az istentiszteletre, a lelkészek hivatalos öltözetükben, a világiak lehetőleg díszmagyarban. A zsinat következő ülései az Abonyi-utczai székházban lesznek. A budapesti reformácziói ünnepélyek. A reformáczió négyszázéves jubileuma alkalmával a fő- és az evangélikusokkal való együttes ünneplés október 31 én lesz. Délelőtt 9 órakor lesz a Kálvin-téri és Deák-téri templomban az ünnepi istentisztelet. A mi templomunkban a zsinat együttléte alkalmából Futó Zoltán szentesi lelkész és esperes prédikál, a Deák-téri templomi istentiszteletet Raffay Sándor lelkész tartja. Az istentisztelet után 7212 órakor lesz az ünnepi együttes gyűlés az újvárosháza (Váczi-u.) nagytermében, a melyen a kormány, Pest vármegye és a főváros képviselői is résztvesznek. A megnyitó beszédet Prónay Dezső báró, ev. egyetemes felügyelő mondja. Két ünnepi szónok lesz, úgymint Kapi Béla ev. püspök és Szilassy Aladár; az előbbi arról szól, hogy mit tett a reformáczió a múltban, a másik, hogy mit várunk tőle a jövőben. Október 31-ón délután 6 órakor lesz ugyancsak az újváros-