Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1917 (60. évfolyam, 1-52. szám)

1917-09-09 / 36. szám

ban néma méltósággal hordozta tisztes szegénységét (inkább a maga, mint az egyháza dicsőségére). De a múltnak ehhez az örökségéhez hozzájárul az újkori lelkésznemzedékben megkívánt egy vonás is: fel-feltűnik ez írásokban az egyház jövője ért való öntudatos, czéltudatos felelősségérzet is. És itt-ott meg épen megkapó betekintést nyerünk" abba, hogy hősies lelkület ébredezik az egyház most nevelődő vezetőiben. Hallunk méla felsóhajtásokat: „A házban levő cselédleány ellátásán kívül 40 K-t kap, tehát 10—15 K-val többet, mint én!" Magunk előtt látjuk a káplánszoba ruhatárát, a télikabátot, a mely már 7 évnél többet Szolgált és ki sem fordítható már; a czipőket, a mikről a gazdájuk azt mondja, „Hogy mi lesz velem, ha már javíttatni nem lehet, nem tudom" (mert hiszen 4—5 szórványba kell órás gyalogutakat tennie télben, sárban, istentiszteletek és vallásórák végett); az öltöző ruhát (végre mégis kellett egy újat csináltatni), a melyikért .„egész évi fizetését, mint áldatlan havi részleteket, 'a szabó zsebébe küldi" a tulajdonosa, Megtudjuk, hogy az egyik helyettes-lelkész felesbe szánt és kapál, hogy meg tudjon valahogy élni; a másik kénytelen úgy eladósodni, hogy „egész életén át sí ny leni fogja" ; a harmadik, negyedik, ötödik meglett, főiskolai diplomával bíró ember létére csak a ,.túlságosan igénybevett szülői segítség mellett" tud valahogy exisztálni és így tovább. De mindebben semmi keserűség; vagy ha már a szemébe szökken egyiknek-másik-nak a könnycsepp, hát mosolyog hozzá egyet és — humorizál. Egyiknek szavaiból sem hangzik ki legtávolabbi gondolata sem annak, hogy megsajnálták pályaválasztásukat. Kimondják néha, hogy mostohafiai az egyháznak, de azért anyjuknak tekintik és viselik készségesen szolgálatának minden terhét. Ila panaszkodnak is, öntudatosan az egyház érdekében teszik. A ruhájuk kopottsága azért bántja őket, mert így „nem képviselhetik sem az egyházat, sem más istenes munkát méltóképen". Az erszényük abszolút üressége azért tűrhetetlen számukra, mert meg vannak fosztva minden szellemi ösztönzéstől és önneveléstől és félnek attól a jövendő lelkipásztori élettől, a melybe így egyházuk kárára bele fognak zsugorodni. „Végtelenül fontos lenne, hogy ne anyagilag és szellemileg leromlottan kerüljünk majd a rendes lelkészek közé . . . könyvek . . . szakfolyóiratok . . . hitmélyítő iratok és lapok . . . Miért kell annak a fiatal segédlelkésznek elveszítenie a szellemi frisseségét ott künn falun, a hol többnyire öreg és rezignált principálisának többnyire öreg és elavult könyvtára fogadja ..." Itt-ott kérdezetlenül felemlítik a gyülekezetüknek valamilyen nehéz problémáját, mint a katholikus terjeszkedést, zárda hódító hatását stb. A mikor pedig teendőiket elsorolják, a bevonult, tanító helyett önkéntes buzgóságból végzett heti 10—20 vagy még több óra tanítást, a szórványban ázsiai közlekedés mellett hajnalban, éjfélkor, zivatarban tett utakat: több boldog büszkeség, mint panasz érezhető ki a hangjukból. Első helyen a hivatásuk és az ügy áll, a melynek szolgálatára szegődtek — és annak alárendelve következik az önnön érdekük. Egy kis képzelő erő kell csak hozzá, hogy az ember maga elé idézze a valóságot, a mi ezek mögött az írások mögött rejlik és be kell vallania, hogy nem frázis „az Isten dicsősége és az anyaszentegyház java", a minek nevében kérésükkel előállanak. Tudom, hogy részleteiben nem olyan kifogástalan a helyzet, mint így madártávlatból a maga egészében áttekintve, de azért a fölemelő bizalomért, amelyet írásaik és vallomásaik az egyház jövőjével szemben bennem megerősítettek, úgy éreztem, tartozom annyival, hogy mások előtt is kiemelem a helyzetnek azt az örvendetes és megnyugtató vonását. 2. Ezzel szemben azonban ott van az a letagadhatatlan tény, hogy az egyháznak „mostohafiai", a káplánok. Az egyik felsóhajt : „Legszerencsésebbeknek azokat tartom, a kiknek teljes ellátásuk és azonkívül 500 K fizetésük van". És mindenesetre, különösen a mai árak mellett azoknak a helyzete a legtűrhetőbb, a kiket az elelmiczikkek áremelkedése nem sújt, 14-en vannak ebben a helyzetben és még két-három esetben van szó részleges ellátásról. De még ezek a „legszerencsésebbek" is mit kezdhetnek az 500 -600 K fizetésükkel? (Azok a becsületes esetek, a mikor a teljes ellátáson kívül is 1000 1200 K a fizetés, olyan ritka esetek, hogy csak rikítóbbá teszik az általános helyzetet.) Ők is vagy kénytelenek adósságot csinálni, illetve szülői segítséget igénybe venni, vagy pedig „a legmesszebbmenő, sokszor szégyenletes összehúzódásba belenyugodni, lemondva még ruháik ma oly „divatos" kifordíttatásáról is. Hát még azok a nagy többségben levők, a kik nem kapnak ellátást? Egy egész Csoportnak havi 120—140 K-ból kell laknia, élnie és lelkészi álláshoz méltóan járnia. Mások kapnak lakást és mellé .120-150 korona fizetést. Még Budapesten is ebből kell exisztálniok. (Sőt van eset a fővárosban arra is, hogy évi 2000 K-ból kell a lakásra is telnie.) Itt csakugyan „kategorikus imperativus az, hogy betegnek lenni nem szabad" — mert itt a rendes kiadásokra sem futja, nem hogy rendkívüliekre. A betegség egyébiránt sem kívánatos segédlelkészeinknek, mert megtörténhetik, hogy gyülekezetünk elöljárósága arra az álláspontra helyezkedik (amint megtette egy tekintélyes gyülekezet vezetőembere): „A ki beteg, az nem dolgozik, a ki pedig nem dolgozik, az nem is kap fizetést" — és gyógykezeltetés végett forduljanak azután valamilyen jótékony egyesülethez. De emelkedjünk arra a szempontra, a melyből tekinteni akartuk a helyzetet: „A fösvény jut eszembe, a ki kétszer költ, a rest, a. ki kétszer jár. Bizony, bizony, nagyon ráfizetünk mi erre a szűkkeblüségre" — mondja az egyik válaszirat és ezzel fején találja el a szeget, Á segédlelkészi karnak ez a súlyos, nyomasztó és méltatlan helyzete az egyháznak elsősorban önmaga ellen elkövetett nagy vétke. Már fennebb, idéztük azokat a szavakat, melyek