Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1917 (60. évfolyam, 1-52. szám)

1917-08-05 / 31. szám

Ha már az anyagi dolgoknál tartunk, azt az aggodalmunkat sem hallgathatjuk el, hogy a mennyiben ez a bizottság nem csupán az egyházkerületi közgyűlések alkalmával, de — mint az 5- pont mondja -- annyis

zor gyűlésezik, a hányszor erre szükség van: ezek a külön gyűlések a bizottság tagjainak igen nagyra tervezett száma mellett igen tetemes terhet jelentenének kerületünk pénztára számára. Azt, természetesen, alig lehet kívánnunk, hogy a bizottság tagjai útiköltségeikről és napidíjaikról lemondjanak. Azt meg viszont alig lehet remélni, hogy a bizottság annyi vagyont tudna összegyűjteni, hogy eme tetemes költségeket, a melyeknek a nagyságáról csak az tud, a ki tudja, mibe kerül egyházkerületünknek csak egy napig tartó közgyűlése is, pedig ott is csupán a vidéki lelkészek, tehát legföljebb kétszer annyian kapnak napidíjat és útiköltséget, mint ennél a bizottságnál kapnának. A magunk részéről — a kérdés anyagi oldalától eltekintve is, a mely szinte paran csolólag szól ez ellen - szükségtelennek tartjuk, hogy a bizottság az egyházkerületi közgyűlések idején kívül is gyűlésezzék. A belmisszió nem máról holnapra váratlanul fölmerülő teendők halmaza, hanem évek hosszú sorának gondosan előkészített munkája és megérlelt gyümölcse. Ennek a szerintünk is rendkívül fontos munkánál csak"általánosságban körvonalazott, jóakaratú tanácsadásra van szükség, nem pedig a gyűlések sokaságán egymásután kiadott utasításokra, rendeletekre! A belmissziő, a helyi különleges viszonyokhoz képest, más és más alakot ölt, ha nem is gyülekezetenkint, de legalább vidékenkint, így az egyféle kaptafára úgy sem húzható. Minden bizottság munkájánál összehasonlíthatlanul eredményesebb lenne, ha a belmisszionak néhány lelkes vándorapostola sorra járhatná gy ülekezeteinket s a helyi viszonyokkal megismerkedve, megmutatná az egyes lelkészeknek ott a helyszínén, hogy mit és hogyan tehetnének, legfőbbképen pedig azt, hogy hogyan kezdhetnék meg a munkát? A bizottság tagjainak tervbevett számát is sokaljuk. Az 1. a) pont szerint nemcsak minden egyházmegye, de a kerület kebelében lévő intézetek is valamennyien képviselve lennének benne egy-egy rendes taggal. Nincs megmondva, miféle intézetek, de azt kell sejtenünk, hogy bizonyára a fő- és középiskolákat, meg a tanítóképzőt gondolja a tervezet. Szó lehet tehát a theologiáról, a jogakadémiáról, a tanítóképzőről, öt fő-, egy algimnáziumunkról, a Baár-Madás felső leányiskoláról, a polgári iskolákról nem is szólva, a melyek pedig épúgy igényt tarthatnak az „intézetek" közt való szereplésre, mint a többiek. Az utóbbiak nélkül is tíz intézet lenne tehát képviselve a bizottságban tíz rendes taggal. Ezt ismét nemcsak anyagi szempontból, de egyébként is túlsóknak tartjuk. Azt helyeselhetjük, hogy az a két intézet, a hol leendő lelkipásztorainkat és tanítóinkat nevelik, képviselve legyen, de a jogakadémia képviseletét teljesen fölöslegesnek tartjuk. A középiskolák részéről is elég lenne egy képviselő és pedig ottani vallástanáraink közül. A magunk részéről viszont a vallástanító-lelkészeknek is biztosítanánk egy helyet a bizottságban. Azt a megszorítást se tartjuk egészen igazságosnak, hogy egy egyházmegyéből csak egy tagja lehet a bizottságnak. Hátha több valóban kiváló munkása van ott a belmissziónak. A rendkívüli tagok jogviszonyai is kissé szabatosabb, körvonalazást igényelnének. Mindezek alapján a szabályrendelet-tervezetet mai alakjában nem tartjuk elfogadhatónak. Föltétlenül elhagyandónak tartjuk belőle mindenekelőtt mindazokat a részeket, a melyek külön egyházhatósági jelleget vindikálnak a bizottságnak. Ez nem is föltétlen kelléke a bensőséges egyházépítő munkának: nem hatósági kormányzás, hanem lélek kell ehhez! E nélkül a lélek nélkül édes kevés reményt fűzhetünk ennek a bizottságnak a működéséhez —bárhány tagból állítjuk is össze, bárhogy szabályrendeletbe iktatjuk is a választási kényszert, bármily messzemenő pénzügyi autonómiával ruházzuk is föl! A léleknek viszont nincs és nem is lehet szüksége hatósági kényszerre, hanem csak testvéries megértésre, egymás példájából merített szent lelkesedésre ós a mi fő : kitartásra ! I\. 1. SAJTÓKÉRDÉSEK. „Még az apja meg sem született, már a fia a háztetőn jár", adogattuk fel egymásnak gyerekkorunkban a találós kérdést a tűzről és fiáról, a füstről, melyet mint egy szürke zászlót lenget a kémény, mihelyt megserczen a szakácsné kezében a gyufa. Úgy tetszik azonban, nálunk ez a találós kérdés a szó és a tett viszonyára is illő metafora. Még talán egy gyufaszálnyi pozitív tett, sem történt a napilap megteremtéseért, máris szinte eltévedünk a szavak terjengő füstfelhőjében, a mi — délibábnak, pompás magyar ábrándok légi várának is beillik. Hogy ismét egy búzaszemnyi gondolatot merészelünk kicsépelni ebből a régi témából, szolgáljon erre nézve mentségül az a minden áron eloszlatandó félreértés, mely egy régebbi czikk nyomában támadt. Az volt a kérdés ugyanis, hogy ha liberális katholikus, mindenekfelett magyar elemek akarnának szövetkezni a protestántizmussal egy napilap megteremtéséért, elfogadhatnók-e ezt a felénk nyújtott jobbot? Az volt a czikk konklúziója, hogy társulnunk kellene, mert napisajtónknak kell lenni s mert a magunk teherbírását egy egészséges hetilap is meghaladja. Erre két komoly czikk azt felelte, hogy a paktum az a mesebeli szörny, mely a magyar ábrándokat meg kis korukban felfalta, hogy három millió korona nem is kell egy laphoz, hogy itt, mint a 12 apostol munkájában, a hit a fő, hogy egy Vízcsepp-társaság fog munkába lépni s hogy csakis a történelmi tiszta kálvinizmus lehet ilyen lapnak egyedüli alapja. Ez igaz De épen a külön laphoz lehetne lépcső a közös. És a szomszédommal lehet ezer fülemüle-pöröm, ha azonban egy szeles éjszakán kigyullad az ő háza, erre az időre paktumot kötök vele és a saját házam