Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1917 (60. évfolyam, 1-52. szám)

1917-07-29 / 30. szám

ki nem kíméli magától az ételt, italt, de meg is látszik rajta." Megtudjuk róla, hogy „szilaj, hajcsárlelkű" ember, a kinek legfőbb lelki motívuma: „a pénz rettenetes mohó kívánása..." A beszédeire „egyet-kettőt lépve" készül elő, a mi „nem annyira a gondolatok rendezéséből, hanem egészséges torokköszörülésből áll" s „egy félpoliár borral emeli a szónoki készségét". Dékány a szomszéd falubeli új kollegáját várja, a kit most hoznak a hívei az állomásról, nagy ünnepélyességgel. Üdvözlő beszédéljen nevezi az új kartársat fáklyá-nak: „fáklya légy a vigasztalanok lelke előtt, fáklya az árvák ós ügyefogyottak számára, fáklya ebben a siralomvölgyben..." A „fáklya" tehát az új lelkész, a ki szalonképesen mutatkozik be, de azt, a mit később művel, fáj idéznünk. Igaz, hogy a fáklya viselkedését indokolni igyekszik a szerző a környezetnek, a parasztnak alacsonylelkűségével, mégis leverő és megalázó ez a kép. Mit mondjunk Móricz Zsigmondról, a ki kálvinista ember, sőt papnövendék is volt? Éles művészszeme hol szedte föl e torzképek vonásait? A regény folytatásokban jön, csattanóját még nem ismerjük, tehát a szerzővel szemben egyelőre függesszük föl a czéltudatos rosszhiszeműség vádját. Ezt annál könnyebben megtehetjük, mert a türelmes lojalitás és liberálizmus nálunk raktári árú, nagyban és kicsinyben. Egyelőre az a tudat nyugtat bennünket, hogy — Glória Dei! -— találtak a mi sorainkban Simándy Pálokat és olyan fáklyákat, a melyek névtelenül hamvadtak el a magyar jövendő áldozati oltárán. De van ennek az éremnek másik oldala is. Az úgynevezett progresszív kultúra harczosai keveseltók, hogy ez a kép csak a szépíró tollával rögzíttessék meg, tehát gondoskodtak róla, hogy a képzőművészetnek hálásabb, szemléltetőbb eszközei is felhasználtassanak s a református pap torzképe ma megjelent a pesti utczán, másfél méteres falragaszokon, s hangos szóval kínálja „A fáklya" A. A képen egy degonerált, csontos profil mered a szemlélő elé, mélyen ülő szemeiben a bicskázó parasztlegény vérszomjas deliriuma lobog; a hogy az alsó ajkát harapja, van abban valami állati düh s hozzá képest a szomszédos állatkerti plakát tigrisének arczárói polgári derű mosolyog alá. S hogy az avatatlan közönség bizonytalanságban ne maradjon a személyazonosságot illetőleg: a „fáklya" csontos vállairól szelíd hullámokban omlik alá az előírásos, félreismerhetetlen református lelkészi palást. Ha valaki azzal akarná elcsitítani háborgó lelkét, hogy az elkeseredés fantáziája rémképeket láttat velünk : hát megszereztük e plakátok egy példányát s Lapunk szerkesztőségében rendelkezésére áll, hogy krónikás hűségünket ellenőrizhesse. 1917 július 25... A kálvinista lelkészi kar jól jegyezze meg ezt a dátumot, mert kultúrtörténeti adattá lesz. Bizonyos körök elég erőseknek érezték magukat, s elég gyengéknek tartottak minket, hogy nyílt ellenségképen álljanak ki velünk szemben a porondra. Tudják, mit csinálnak, nem lehet a czéltudatlan taktika vádját fogni rájuk. Ha ők ma elérkezettnek látták az időt, hogy harczi lobogójukat — egyelőre falragaszok alakjában — potom 800—1000 példányban kiröppentsék a főváros utczáira, akkor ezt komolyan kell vennünk s számolnunk kell vele, hogy lesz ez még rosszabbul is. .Lesz még A fáklya-ból mozidarab is, inert ők ismerik a tömegnevelés eszközeit... Ez csak a nyitány s folytatása következik. Ha ők ma ki mertek állani, s egy otthon már jól begyakorolt gesztussal reánk mutatva ezt mondják : nézzétek emberek, ez az a régi lim-lom, a melyet el kell takarítani a „haladás" útjából... •akkor ez nem tréfa, hanem nekünk szóló komoly leczke, a mi tehetetlenségünkről. A katholiczizmusról már nem mernek így beszélni, mert az hatalmas sajtóhálózatával már megszervezte a maga tömegeit. Micsoda impozáns vihart hömpölygetne végig az országon az Alkotmány, az Új Lap, a Magyar Kultúra, a Zászlónk, az Élet, a Nagyasszonyunk, a Sajtó, a Szív, a Keresztény Szocziálizmus: ha A fáklya véletlenül reverendát viselne! Nem várunk attól sok eredményt, ha egyházi gyűléseinken egy-egy határozati javaslatban adunk kifejezést méltó haragunknak. Azt meg egyenesen szánalmas védelemnek tartanok, ha níost ügyészért, czenzorért kiáltanánk A fáklya plakátja miatt. A czímzett megkapta a neki szóló levelet, tegye zsebre s majd csak akkor válaszoljon, a mikor egy 20—25,000 főnyi intelligens olvasó-tábort kálvinistakeresztyén folyóirat s egy 2—300,000 főnyi tábort pedig kálvinista napilap tanít mindennapi világszemléletre. Addig a czímzett minél kevesebb szóval nagyon sokat tegyen. Fiers Elek. Az énekeskönyv revíziója. Azok a tárgyalások, utasítások és kritikák, melyek az énekeskönyv revíziójával kapcsolatban napvilágra kerültek, élénken igazolják, hogy az énekügyi bizottságra milyen nehéz, keresztülvihetet.len feladatot róttak azok, a kik az 1904—7. zsinat 1126. sz. határozatának kötött marsrutája mellett arra kötelezték, hogy a régi énekek revizióját, új énekek gyűjtését és mind az öt kerületben kötelező egyetemes énekeskönyv megalkotását egy füst alatt végezze el. Eredetileg ez a hármas czól állott előtte, mivel azonban a régi énekek, zsoltárok alapos revizióját az említett utasítás lehetetlenné tette, új énekek gyűjtése pedig a dolog természete szerint csak lassan, nehézkesen történhetett: az énekügyi bizottság kénytelen volt lemondani arról, hogy ebben a két irányban minden igényt kielégítő munkát adjon, kénytelen volt megelégedni azzal, hogy megvalósítja a harmadik czélt, az egyetemes énekeskönyv tervezetét. Ezen tervezet elfogadása mellett tehát csak egyetlen valóban súlyos indokot hozhatunk fel, hogy t. i. az egyetemes egyháznak halaszthatatlanul sürgős szüksége van az egyetemes énekeskönyvre, mert a különböző énekek olyan akadályai az