Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1917 (60. évfolyam, 1-52. szám)

1917-06-17 / 24. szám

parancsáriak, mint fenségesebb erkölcsi életerő és hatalom felette áll a zsidóság az igazságosságért folytatott küzdelmével, mint minden szocziális és egyéni, etliika egyetlen valódi alapelvével." Jól mondja ez érdekes előadás egyik német kritikusa, hogy a vallásos mélységben való hiányt még nem pótolhatja a modern zsidónak vallásos melegsége, a mellyel, sőt annak daczára sem tudta megérteni az isteni igazságosság s az emberi szeretet erkölcsi parancsának lényegalkotó különbségét. Az egyik a görög „dikaioszűné", elérhetetlen isteni tulajdonság, a másik elérhető emberi erény, mely állítólagos igazságosságot a modern zsidó üzleti életből ugyanis ismerjük. S Amerika a maga politikai szabadságával és vallási türelmességével sem mutatta meg főleg a mai világháború vérzivataraiban, hogy „minden zsidó ember a hitnek-egy-egy misszionáriusa s a humanitásnak egy-egy fölkent papjaa

. Bizony „a pénzpiacz s a vagyon felhalmozása után" futottak és futnak nálunk is szüntelen és nyugtalanul mindanynyian. Epen nem láttuk, mint Kohler szeretné, az ő „megvilágosító szellemi kincseik terjedését az egész földkerekségen". Vallásuk merő szerződés s moráljuk az üzlet, a melynek alapján még a csalás kérdését is üzleti kérdésnek minősítik az ószövetségben. Legnagyobb fiuk Krisztus keresztrefeszíttetése óta örökre megszűnt vallásos-erkölcsi szempontból az ő népnevelő világmissziójuk, a melyet tőlük a pogánysághoz való viszonyában Dillmann találó állítása szerint a muhamedánizmus vett át. A hit és a humanitás papjaival épen nem dicsekedhetnek a modern zsidók. - . Sz. M. IRODALOM. Drummond cs a drammondizmus. Tallózás a „természeti" és a „szellemi" világ határán ; úgyszintén az „élő keresztyénség" körül. írta Szeremley Barna, a kisújszállási ref. főgimnázium igazgató tanára. Kevesen vannak világi embereink között, még egyházi intézeteink vezető-pedagógusai között is, olyanok, kik az egyházi élet belső kérdései iránt annyira komolyan érdeklődnek, hogy véleményük közlésére tollat is ragadnak. És hogyha hozzávesszük ehhez, hogy e négyíves fiizet szerzőjét semmiféle destruktív szándék nem vezeti, hanem ellenkezőleg, nyilván használni és építeni akar tévedések és azokból származó gyakorlati torzjelenségek kemény kritikájával és leküzdésével: a legnagyobb örömmel és dicsérettel emlékezhetnénk meg írásáról. Örömünket azonban megrontja és dicséretünket — kénytelenek vagyunk véle — kemény viszont-kritikára fordítja az a körülmény, hogy alapjában helyes kiindulása után valami sajátságos elfogultságtól hajtva messze túlmegy azon a határon, a meddig elfogulatlan olvasónak helyeslése kísérhetné. A füzet erős támadás egyfelől Drummond Henrik sTermészeti törvény a szellemi világban" czímű műve ellen, másfelől pedig bizonyos félszeg ferdeségek ellen: a melyekkel a szerző az „élő keresztyén szövetségek" munkájával találkozott. Mind a két irányban méltánytalan és igazságtalan a támadása minden igaza mellett is. Egy harmadik érthetetlen igazságtalanságot azonban azzal követ el, hogy ezt a két támadást „junktim" intézi el, az „élő keresztyénség" körül kifogásolt dolgokat (bizonyos hívők önteltségét, bírálgató szellemét, világmegvető visszahúzódását, az . egyházi élettel szemben való tiszteletlenségét stb.) egyenesen Drummond nyakába varrja és elnevezi „drummondizmusnak". Úgy gondolja, hogy itt egy egységes, jellegzetes vallási áramlattal van dolga, melynek Drummond a megalapítója, említett könyve pedig valami „hodegon"-szerű tekintélye. Ettől a vélekedéstől csak egy vonást nem lehet elvitatni, a mely erényszámba mehetne, t. i. az eredetiséget. „Drummondizmusról" ilyen értelemben (sőt tudtommal más értelemben sem) nem beszélt még senki Sz. B. előtt. Legkevésbé pedig azok, a kik Drummond életéből is tudják, hogy milyen fajta keresztyénséget képviselt és terjesztett ő. Tragikomikus dolog, hogy Drummond támadói között, a míg élt, épen azok voltak a legbántóbbak, a kiknek szellemi rokonait most Sz. B. a Drummond lelki leszármazottjaiként állítja elénk Drummond felelősségére! Ebből az érthetetlen és (tekintettel az irodalmi nyilvános fellépésre) menthetetlen tévedésből kifolyólag, eltorzul azután Drummond művéről adott kritikája is, mely pedig a leghelyesebb nyomokon indul. Kikezdi ugyanis Drummondnak azt az igényét, hogy ő ebben a műben a keresztyén hittannak egy új megalapozását nyújtja, illetve vázolja. Helyesen mutat rá arra, hogy Drummondnak ez a vállalkozása, mely a természeti ós szellemi világ állítólagos azonosságán épül fel. képtelenség; akármilyen értékes legyen is a modern természettudományok haladása a valláspszichologia vagy a gyakorlati igehirdetés szempontjából, a dogmatikának semmiféle említésre méltó gyarapodásával nem jár, annak új alapjait pedig egyáltalán nem adhatja, mert annak egyetlen alapja örökre csak a Biblia maradhat: Nincs is egyetlen hozzáértő ember se (talán nem is volt soha), a ki Drummond művét dogmatikai szempontból sikerült dolognak tartaná. Új dolgot tehát nem mondott ezzel a kritikájával Sz. B., noha felesleges dolgot sem végzett, hogy sokaknak, kik „kritika nélküli olvasói" voltak talán Drummondnak, felhívta a figyelmét erre az elhibázott gondolatra. Sajnálatunkra azonban ebben a jogos bírói tisztében nem őrzi meg szerzőnk higgadtságát. Először is, ha kimutatja Drummond nagy tévedését a természeti és szellemi világ összezavarásában, kötelessége lett volna belehelyeznie magát Drummond világába, hogy meglássa, mi okozhatta ezt az előttünk nyilvánvaló tévedést ? Mert bizonyos — talán ezt Sz. B. is elhiszi —, hogy az ilyen ellenpéldákkal Drummond is tisztában volt: hogy a hőmérővel lehet mérni a zivatar közelgését, de nem az utolsó ítéletét, meg hogy más a trigonométria és más a Szentháromság stb. stb. Vagy azt gondolja Sz. B., hogy Drummondot épen csak az indította műve megírására