Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1917 (60. évfolyam, 1-52. szám)

1917-06-03 / 22. szám

PROTESTÁNS EGYHAZIESISKOLAI LAP Megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség és kiadóhivatal: IX., Ráday-utcza 28, a hová a kéziratok, előfizetési és hirdetési díjak stb. küldendők. Laptulajdonos és kiadó: A KÁLVIN-SZÖVETSÉG Felelős szerkesztő : BILKEI PAP ISTVÁN. Társszerkesztő : Kováts István dr. Belső munkatársak : Marjay Károly, Muraközy Gyula, Patay Pál dr., Sebestyén Jenő és Veress Jenő. Előfizetési ára : Egész évre: 18 kor., félévre: 9 korona, negyedévre : 4 kor. 50 fillér. Kálvinszövetségi tagoknak egy évre 12 korona. Hirdetési díjak: Kéthasábos egész oldal 40 K, fél oldal 20 K, negyed oldal 10 K, nyolczad oldal 5 K. TARTALOM Az Élet Könyvéből: Élő kövek. Muraközy Gyula. — Vezérczikk: Az Országos Hadigondozó Tanács felhívása. — Második czikk: Régi alap, új módozat. Kájel István. — Tárcza: Möhler protestántizmusa. Dr. Szlávik Mátyás. — Külföldi hírek. p. — Irodalom. Wilhelm Goeters. Miklós Ödön. — Egyház — Iskola. — Egyesület. — Gyászrovat. — Pályázat. — Hirdetések. Az Élet Könyvéből. Élö kövek. I. Péter, 2.5

. Az élet és a halál, két idegen világ, a szikla ós az ibolya találkozik az apostol e különös módon összekapcsolt két szavában: élö kövek. Szikla, melynek a szíve dobog; útszéli kavics, mely az örökkévalóságról gondolkozik; márványszobor, mely szelíd kézzel simogat; téglaáüral1

, mely imádkozik — Péter apostol szerint ez a keresztyén eszmény. Élő köveket ismertek az ó-korban is, olyat is, a mely élőből lett kő s olyat is, mely kőből lett élő. Fájdalmas rege száll századokon át a büszke Niobe királynőről, a ki büszke volt deli fiaira, őzszemű leányaira, a ki a bosszús isteneknek mosolygott gőgösen a szemébe. És akkor — a bosszús Apollo isten láthatatlan ezüst íján megpendült a húr és Niobe gyermekeinek dobogó szívébe halálos, gyilkos nyilak fúródtak... Niobe királynő, a büszke királynő dermesztő hideg fájdalmat érezett átnyilalni a szívén és a mint a halott, mozdulatlan gyermekei közül felemelte könnyes tekintetét — kővé fagyott: a fájdalom kőszobravá lett, csak a két szeméből folytak tovább is a könnyek. Elő kővé lett, a fájdalom kövévé, példázván azt a bús tanítást, hogy minden fájdalmas élet megszünhetik, de a fájdalom élete soha ... És ismertek a régiek élő köveket, melyek még mint mozdulatlan sziklák kapták az élet testvéri csókját. És a lomha sötét sziklatömb, mely olyan volt, mint egy összeszorított daczos ököl, kinyílott, emberivé lett a művész érintésére — művészi , " i

á lett, nn'y csodálatos kéz egy. felsőbb élet tanulságait ii'j vünkbe. Csakhogy ezek a művészi szobrok illúziók, édes csalások voltak, mint minden művészet az, csak utánozták az életet, de az élet nedvkeringése, mely az utolsó fűszálban is megvan, a milói Vénuszban sem volt meg. Ezek a kövek nem élnek. A leghatalmasabb vitéz szobra is mozdulatlan marad, ha hideg éjszakán megtámadott ember sikoltása hallatszik mellette; és a legszebb, legeszményibb női szobor is mereven és hidegen mosolyog akkor is, ha nyomorult, éhes koldus előtte pusztul el. Nem, a pogány világ nem ismerte ezt a csodálatos eszményt, a mi az élö kö gondolata Péter apostolnál. A pogány világ kővé formálta a lelkében élő ideálokat ; de ezek csak kópiák, szobrok, másolatok voltak az életről ; vagy pedig a követ próbálta élet hordozójává tenni, de csak a fájdalom Niobéja lett belőle. Az apostol új, csodálatos kifejezést használ, mert olyan új és csodálatos a keresztyén ember, hogy a szavak új ruháját kell rászabni, mert kinőtte az emberiség régi ruháit. Elhozta hát az apostol két világnak legszebb vonásait, összeforrasztotta — az ellentéteket, hogy ezekből, mint a vásznon a fény és az árnyék játékából, alakuljon ki, rajzolódjék ki a krisztusi ember szép, nemes arcza. Élő kövek vagyunk, tehát először -— élet kering bennünk. Kavicsok vagyunk, talán az élet nagy országútján heverészünk, de az események, mint az úton siető utasok, ránk gázolnak vagy arrább rúgnak bennünket, talán soha senki észre nem vesz bennünket, nem csillogunk, mint a gyémánt, nem mosolygunk, mint a zafír, nem égünk, mint a rubint, de élö kavicsok vagyunk... Élet van bennünk, még pedig magas, tiszta, krisztusi élet. Fáj a saját sebünk, de még jobban fáj a másé; a ki az élet országútján elmegy előttünk, halljuk mindenkinek a sírását; tele van lelkünk részvéttel, jósággal, irgalommal, mint a hogy a tavaszi erdő teli van ibolyá• 1

' rjuk, hogy jöjjön, a ki leszakítsa. A lelkünk „xj-aii, mint a vándorló fecske, ősszel, a mikor hervad minden és dér, mint egy szürke selyem szemfedő betakarja lágyan a vidéket, ősszel, mikor elhervad a mosoly és elfonnyad az öröm, szárnyra kelünk, elindulunk végtelen tengereken át — egy boldogabb, örök haza felé ... Adakozzunk a református sajtóalapra!