Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1917 (60. évfolyam, 1-52. szám)

1917-05-27 / 21. szám

jaikba rekesztett tűz, nem hagyta kényelmesen pihenni pár évi munka babérjain az apostolokat, hanem hajtotta őket a hóhérbárd alá, a keresztre, a vértanuságra. A Szent Lélek épen úgy, mint az Atya és Fiú sem per idem, mindig ugyanaz. Víz, a mely ha eleinte lassan szivárog is, de mindig jobban nő, árad és megtermékenyíti eltikkadt, kiszáradt, meghasadozott téréit egyházi életünknek. Lehelet, a mely felmelengeti fázó, didergő, hidegedő lelkünket. Szellő, a mely halkan, csendes óráinkon behatol lelkünkbe. Orkán, a mely megtisztítja rothadt társadalmunk levegőjét. Tűz, a mely kiégeti a kicsinyeskedés, szűk látkörűség, szűkkeblűség, féltékenykedés bűneit lelkünkből. Hajtó erő, a mely munkába állít valamennyiünket. Lehet-e sóvárgó imánk más az idei piinköst napján is, mint ez: Jövel, oh jövel Szent Lélek Úristen! Dr. Patai) Pál. EGY AKARATTAL. Egy svájezi egyházi lapban, a Semaine Religieuseben olvassuk az „Evangelical Alliance" brit bizottságának felhívását a keresztyénséghez, hogy Piinköst első napján együttes imádságban kérjük a Szent Lélek erejét a keresztyén egység és testvériesség helyreállítására. Rámutat a felhívás arra, hogy most a közös bajok nyomása alatt legalább imádságban kell találkoznunk egymással, mert nagyon tragikus hatása lesz a keresztyénségre nézve a jövőben is, ha most legalább így nem tudunk közeledni egymáshoz. De eltekintve ettől a felhívástól most Piinköst ünnepén, a mikor azokra gondolunk, a kik együtt és egy akarattal voltak ós foglalatosak valának a közösségben, önkéntelenül, mint valami szóval ki sem fejezhető ég felé törő sóhaj ébred fel lelkünkben a vágy az Idvezítő imádságának megvalósulása után. „Hogy mindnyájan egyek legyenek!" így imádkozott Jézus földi életének legnagyobb jelentőségű idején, a nagy készülődés estéjén, a mikor annyi szent ígéret és egy örökkévalóságra szóló programm hangzott el ajkairól. Több ízben rámutattunk arra a nagy fájdalomra, a melyet minden keresztyénnek át kell élnie a háború kezdete óta. Milyen tragikus, szomorú látvány : a Krisztus teste a keresztyén egyház tele a szétszakgatottság és tagoltság vérző sebeivel. És most a harmadik háborús Piinköst alkalmával még jobban reánk borulnak'a vigasztalannak látszó helyzet feletti bánat sötét fellegei. Imádkozásra szólítanak fel bennünket, hogy könyörögjünk a ker. egységért és testvériességért. Ez szép és dicső. Az imádság égi balzsam és világot meggyőző erők csatornája. Igen, ha tudnánk a Krisztus nevében imádkozni egyakarattal, a Krisztussal odamenni a kegyeleni trónjához, ez lenne az igazi békekongresszus, a legeredményesebb, végnélküli áldásokat hozó találkozás. De tudunk-e így imádkozni?! Az imádság erőt, bátorságot ad-De hol van most a háború harmadik évében az erős bátor evangéliumi keresztyénség, a mely nemcsak imádságra, hanem az igazi imádság által táplált munkára, prófétai agitáczióra is kész a megbontott egység helyreállítására és a már szinte végnélkülinek látszó gyűlölködés sziilte és szította tűzvész kioltására?! Olvashatjuk-e szégyenkezés nélkül a piinkösti történetet?! Oh ha tudnánk mindnyájan igaz keresztyéni hittel és krisztusi alázattal olvasni és befogadni csak egyetlen fejezetet is az újszövetség könyvéből, ha nem vegyülnének bele az Igéből lelkünkbe ömlő források vizeibe az emberi önzésből, gonosz kétszínűségből és kétéltűségből eredő szennyvizek, akkor tudnánk egy akarattal lenni most, a midőn oly nagy szükség lenne hegyeket meg- ós elmozdítani tudó keresztyén akaratra. De elsősorban talán nem is ilyen nagy, egyetemes dolgokra kellene vetni tekintetünket. Milyen állapotok vannak itthon, a mi kerítéseinken belül? Nemrég hallottunk figyelmeztetést „meggondolatlan szavakról", a melyek olyan alkalmasak arra, hogy békét bontsanak, erőket bénítsanak most, a midőn az egyakaratra, közös erőkifejtésre oly nagy szükségünk lenne. „Más nyelvekre", piinkösti nyelvekre lenne szükség és hány meggondolatlan gyújtogató szó hangzik el a, falakon kívül és belül. Sokszor eszünkbe kell jutnia annak a szomorú, megdönthetetlen igazságnak, hogy a keresztyénség ellenségeinek kezébe az a mindennapi tapasztalat adja a legmélyebb sebeket vágó fegyvereket, hogy sokszor azok, a kik Krisztus teste tagjainak tartják és nevezik magukat, fordulnak a legádázabb gyűlölködéssel egymás ellen. És itt még közelebb lépve nemcsak a felekezetközi egységre gondolunk, hanem arra a látványra, a mely saját egyházunkra belül is elibünk tárul. Egy akarat — közös nagy czélok elérésének akarása együttes imádságos munkával, hol látható ez a maga teljes fenségében és erejében? Mennyi idegenség, széthúzás, jobb és bal felé való sántikálás és ezekből származó erőpazarlás úton és útfélen. Ha legalább mi tudnánk akarni egyet, a szükségeset, milyen nagy dolgokat alkothatnánk Isten dicsőségére. A pünkösti akaratért kell imádkoznunk ós mély alázattal odalépünk a Mesterhez ezzel a kéréssel: Taníts meg bennünket ezért imádkozni! . p. VÉLEMÉNY AZ ÚRVACSORAI KÜLÖNKEHELY KÉRDÉSÉBEN. Főtiszteletű és Méltóságos Püspök Úr! Az egyházkerület 1916. októberében tartott közgyűlése 177. sz. határozatával tanárkarunkhoz tette át az úrvacsorai kiilönkelyhek használatának kérdését, azzal a felhívással, hogy a kérdést dogmatikai, egyháztörténeti és bibliai szempontból vegyük vizsgálat alá és véleményes javaslatunkat Méltóságodhoz terjesszük be. Tanári karunk eleget tett e felhívásnak és meg-