Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1917 (60. évfolyam, 1-52. szám)

1917-03-25 / 12. szám

lelkészi és 16 világi tanácsbíróságot is 8 egyházmegyénkben !) Ha az egyházszervezetünk alacsonyabb tagozású testületében a legkisebb, szavazati .joggal kapcsolatos tisztség betöltője, így egy aljegyző stb. is csak az egész egyházkerület szavazatainak többségével foglalhatja el helyét, hogyan foglalhat valaki helyet legmagasabb egyházi testületünkben egyetlenegy egyházmegye szavazata alapján ?! De azért sem állhat meg a zsinati képviselőknek egyházmegyénkét való választása, mert ez csupán részlegesen vihető keresztül. Ugyanis — az egyházkerület lelkészi és világi fejéről nem is szólva, kik szintén az egyházkerület összes gyülekezeteinek szavazatával választattak — a különböző fokú iskolák 1—1 zsinati képviselője is csakis az egyházkerületek összes gyülekezetei részéről választhatók, nem pedig egyházmegyénként. Ilyen módon már most előáll az a képtelen helyzet, hogy ugyanazt az egyházkerületet ugyanolyan jogkörrel különböző módon választott képviselők képviselik: egy részüket az egész egyházkerület, másrészüket ez egyes egyházmegyék választják. Úgy tudjuk, Tiszántúl is belátták már az egyházmegyénként való szavazás helytelen voltát s ott is áttérnek a lajstromos szavazásra. Nagy mértékben befolyásolta az illetékes tényezők véleményének ilyen irányú kialakulását az a körülmény is, hogy az egyházmegyénként való szavazás mellett előreláthatólag kimaradna a zsinati tagok közül több olyan kiváló lelkész és világi férfiú, a kikre törvényhozó-testületünkben föltétlenül szükség volna. Talán még fokozottabb mértékben áll ez a körülmény a mi egyházkerületünkre. Mint lelkészi embernek legyen szabad reámutatnom arra, hogy a mennyiben kerületünk az egyházmegyénkint való szavazás mellett döntene újból, a legnagyobb valószínűség szerint több olyan világi férfiak kimaradna, a kikre — sokunk véleménye szerint — föltétlenül szüksége volna a nagy feladatok megoldására összeülő zsinatnak. A személyi kultusznak mindenkor kérlelhetetlen ellensége voltam. Kálvin jelmondatát szem elől nem téveszthető egyházunk életéből még inkább kiirtandónak vélem azt. Epen ezért joggal remélhetem, hogy senkisem érti félre soraim. Az ősszel összeülő zsinatnak föltétlenül szüksége van két országszerte elismert jogi tekintélyünkre: Benedek Sándorra és Bernáth Gézára. Szükség van Kovácsy Sándor nagy pénzügyi tudására, a ki a mi amerikai módra fejlődő budapesti egyházunkat oly szilárd pénzügyi alapokra helyezte, hogy a világháború nagy krízise és az évek óta üresen álló Kálvintéri telek sem tudta erősebben megingatni. Szüksége van Benedek Zsoltnak, az egyetemes konvent ifjú tanácsosának szakismeretére is. Az ő kezében fut össze évek óta egyházi adminisztrácziónk minden szála: a szó legszorosabb értelmében „nélkülözhetetlen". Mindezek előreláthatólag kimaradnának, mert hisz mindegyik egyházmegye — mint legutóbb — most is esperesére és egyházmegyei gondnokára szavazna. Ez természetes is: ha nem tennék, mindegyik levonná magára nézve ennek a következményeit. A lajstromos szavazásnál is reá szavazna csaknem kivétel nélkül minden gyülekezet a saját esperesére ós gondnokára, de a többi 14 helyre nézve mindnek szabad keze volna és így nálunk is bekerülhetnének mások is a zsinati képviselők közé, nemcsak az egyházmegyék vezetői. * A lajstromos szavazás mellett is bejutnának az egyházmegyéknek arra érdemes vezetői, e mellett kerületünkben sem zárnók él az utat a zsinati tagsághoz más, valóban „nélkülözhetetlenek" elől sem ! IC. I. TÁRCZA. Templomi éneklésünk s az új énekeskönyv. Y. Egy nagyon fontos, szinte elengedhetetlen követelményem van még az új énekeskönyvvel szemben. Egy olyan új résznek felvételét tartom múlhatatlanul szükségesnek, a mely nélkül az énekeskönyv nem felelhetne meg minden irányban rendeltetésének; a mely nélkül tehát hiányos volna. Tudvalevő, hogy ref. egyházunk utolsó évtizedeinek hitéleti mozgalmaiban, vallásos összejövetelein, stb. már a múlt század 80-as évei óta mind gyakrabban s szélesebb körben hangzanak el olyan énekek, a melyek zsoltárkönyvünkben egyáltalán nincsenek meg, a melyek szövegükkel, dallamaikkal, élénk menetükkel teljesen eliitőek a mi régi, nehézkesszövegű és vontatott dallamú énekeinktől. Ha ref. ember ezeket az új énekeket ilyen vallásos összejövetelen először hallja, első meglepetésében valami szokatlanul, szinte kényelmetlenül, feszélyezve érzi magát. Valami egyháza iránti hűtlenséget, templomi énekeinek, éneklési módjának lekicsinylését látja abban, hogy az az ének szebb, hatásosabb erejű mer lenni s az a református emberekből álló társaság azt nagyobb átérzéssel és elevenséggel meri énekelni, mint a régieket. Érzi. hogy az az ének bizonyos tekintetben szívbe inarkolóbb, elevenebb, de azt bevallani, nyiltan elismerni nem meri. Istennek hála, túl vagyunk már azon, hogy ezen úgynevezett „Hozsanna"-énekeknek a magyar ref. egyházban való létjogosultságáról vitatkozni kellene. Eldöntötte már ezt ezeknek a gyönyörű énekeknek közel négy évtizedes múltja, maga a gyakorlati élet, mert már alig tudnánk elsorolni csak azon ref. egyházunk kebelében és javára működő köröket, egyesületeket, összejöveteleket, bibliai órákat, vasárnapi iskolákat, énekkarokat, a melyek ezeket az énekeket már évtizedek óta nagy gyönyörűséggel használják. Még kevésbbé tudnánk megszámlálni azokat a lelkészeket, férfiakat és nőket, kiket ezeknek az énekeknek a szépsége nyert meg az Isten országának. Valósággal a reformáczió'századának lelkeket hódító esetei ismétlődnek napjainkban, a mikor, mint hajdan Sztáray-