Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1917 (60. évfolyam, 1-52. szám)

1917-03-18 / 11. szám

egyet-egyet, felszedem mindet, olyan szép „mozaik" van belőle. Kútig, istállóig, tyúkólig, végig az udvaron és ez olyan öröm nekem, nem kell a sárba lépnem azzal a magam alkotta kis czipőcskével, a mi olyan jól helyettesíti a mostani drága, mesebeli czipőket. Talán az sem hihető úgy-e, hogy egy papot odaállítsanak egy roskadozó paróchia mellé évi 25 hl. búza és annyi árpa és 160 forint fizetésért, négyosztályú rendes iskola tanítását és hét négyszög mértföldön elszórt hívek lelki gondozásának súlyát rakván érte vállaira. Igaz, hogy ezért mindjárt kapott „missziói" segély czímen 150 frtot, de kikötötték, hogy ebből a pénzből a kijáró fuvart fizesse, négy helyen tanítási helyről gondolkozzék és a tankönyveket is beszerezze ... Sok év előtt felvették az én öreg papomat is államsegélyre, kongruára, de tévesen, mert az ő fizetésébe a missziói segélyt is bevették, pedig ez évenként változó ... De ezért a kis kiilön fizetésért külön is szolgál, tehát ez nem törzsfizetés! Heten vannak ilyenképen sújtott papok, a kik hiába mennek évtizedek hosszú sora óta ennek helyesbítéséért fórumtól fórumhoz, soha sehol ezt a keserves ügyet el nem igazítják, pedig be jó volna ez az elmaradt illetmény annak az adósságnak a lefizetésére, a mit derék fiaink taníttatására felvettünk ama reményben, hogy azt majd csak megkapjuk !... Bizony nehéz egy jó feleség sorsa. Ha elszakad a gyerekruha, anya megvarrja. Ha fáj valami, anya meggyógyítja. Ha leszakad a palást, nincs min másikat venni, anya addig dolgozik azzal a két gyönge kezével, míg hipp-hopp, itt a szép új palást, a mire olyan jól esik ránézni két könnyes szememmel. Ha az évi számadásokat kell csinálni, anya segít, gyorsan megy így kettősbe az is. Ha a pap nincs itthon, még a hivatalos dolog irodai részét is a papné végzi. Nem szégyen az, öröm az! De hogy ezt a levelemet miért is írtam ilyen hoszszúra, nem is tudom. Önnek* szántam. Hálából azért a könnycseppért, azért az együttérző szívdobbanásért! Es talán annak az egy szónak Önnel szemben való helyesbítéséért. Nagylelkű adományáért pedig áldja meg az Isten! Sok megmerevedett kéz nyújtana, ha az élők szíve megmozdulna. Es a miért az Ön erős keze is ideért, fogadja baráti kézszorítását az öreg papnénak. Gádoros, 1917 február 9. Pánczél József né." Levél a szerkesztőhöz! Kerületi jegyzőkönyvünk melléklete gyanánt kapjuk a diaszporamisszió jövendőre szóló terveit. Lelki örömmel olvastam a pompás dolgozatot. Érzik rajta, hogy buzgó szakember szíve dobog végig a gondolatokban. Bizonyságot is tehetek a mellett, hogy sokkal több benne a dicsérendő és elfogadásra is érdemes eszme, — a mit majd az élet szankczióval ellát, mint a mennyit elhagyásra ítél. ; Én azonban, a ki már az ifjú munkással szemben, — % a másik szélen álldogálok, annyira a véghez, mint szejjjl^ a kezdethez — emberileg szólva — és a ki többé nem az ifjúság lángolásával tekintek irányzatokra — eszmékre ; hanem egy ugyanám hosszú múltnak tapasztalataira, — a gyűjtött emlékek törmelékeire állva, bátorkodom az ifjúnak áldásos lelkű munkálatához némi pótlásokat indítványozni, s ezáltal gazdagabbá tenni a szóban J.evő programmot. Ott szeretném olvasni az alapvető irányelvek közt, az elengedhetlenül fontos énekügy dolgait is ; azért, mivel úgy gondolkodom, évről-évre is tapasztalom, hogy a missziós lelkész munkálkodásai között legtöbb gyümölcsöt ez terem, leghosszabb útra valónk — egész a sírig — a megszeretett, a könnyen és bátran Zengő Zsoltár-ének. Magában a missziós térségen és lelkei közt ez a leghálásabb fegyverzetünk, — gyűjtő eszközünk, hogy még az idegen lelkek is megszívlelik, sőt a közös éneklésben részt is vesznek, — zsidók, római katholikusok •— ott hallhatók, ott láthatók temetéseink és istentiszteleteink alkalm ato s ságával. De S.-Újhelyről le a Dráva vízéig dicsőséges reformátoraink is azt kiáltják felénk — ragyogó emlékeikben, hogy Énekeskönyvünk mással alig pótolható a mai napok háborgó zivatarjai között is! — Ennek hangja, igéje, akár a Jézus Krisztusé! Szózatára megcsillapodik a nyugtalan lélek — és békesség száll a szívekbe, — bátorságot ad az ingadozó hitűeknek; zengése odavonja a más felekezetűt is, — hiszen ez a bátrak himnusza, ez a bízók hitvallása! Énekeskönyvünk sorsa tehát főgondot kíván missziós munkáink sorában, ezt a programin anyagában érinteni kell, dolgozzunk érette. Ezt a kérdést egyik lelkésztestvérünk — talán több is — lelkész énekeket, sőt theologiai tanár előtt is melegen ajánlotta intenzívebbb feldolgozás — mívelés alá. Nem kis feladat e régi, e gyümölcsöző ékességünknek jobb karba helyezése, hogy az új nemzetségek szívesen seregeijenek Zsoltárainktól hangzó forrásvizeinkhez. — Mert bizony ezt már előbb kell kezdenünk, — mielőtt magának ama missziós mezőknek munkásivá állíttatnánk, már az iskolák, már a theologiáink esztendeiben, ifjúságunkkal. — Nagyt. Szerkesztő Uram is jól tudja — velünk együtt, — hogy a theologusok tantárgyai között mostoha gyermek, a mi drága Zsoltáros könyvünk! — A régi nóta jut eszembe: nincs ki húzza, nincs ki fújja — más a a nóta! . . . A világ is más azóta! — Hát ennek nem szabad így lenni — ezeknek utána. — Kérem helyezzük az első sorba a Zsoltárt. Talán sokat is szóltam róla, — bizonyosan érzik ezt a vezetőatyák is kerületeinkben, s talán nyilvánosság nélkül is kerékvágásba zökkent volna ez az ügyünk valahogy, valamikor; •— azonban a lelkem csak úgy nyugodt, ha lerakom terhemet s fölhívom a figyelmét