Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1917 (60. évfolyam, 1-52. szám)

1917-03-18 / 11. szám

vállalkozás. Ezt már közadakozásból létrehozni nem lehet. Az e czélra begyűlő koronák nem indíthatnák meg a nagy rotácziós gép kis kerekét sem. Ezzel tisztában vagyunk. Ide ezrek és ezrek kellenek, hogy gyors és biztos munkája, modern és a legkényesebb igényeknek megfelelő termékei legyenek. Ezt csak részvénytársasági alapon lehet megvalósítani. Nem ismerem a nyomdai és tehnikai viszonyokat; nem tudom milyen tőke elégséges ilyen nagyszabású szellemi és anyagi vállalkozáshoz, de hogy százezer kor. kevés: annyit én is sejtek. Nagy összeg minden esetre; de összehozása nem lehetetlen, ha mindenikünk szívén, lelkén viseli a kitűzött czél mérhetlen fontosságát és halaszthatatlan voltát. Van 2000 egyházunk, van csaknem annyi lelkészünk, még több tanítónk s pár száz buzgó világi emberünk s néhány meczénásunk. Ha 2000 egyház és lelkész közül, átlagban csak a fele szám jegyez egy, mondd egy 100 koronás részvényt: már akkor is összejöhet 200,000 korona, a sajtóalapra szánt — tőkeként kezelendő — adományokon kívül. Ez már biztosítja a teljes sikert. Lehet, optimisztikusan fogom fel a dolgot, mind az időt, mind a sikert tekintve; de — ismétlem — nem csalódom ref. egyházunk tagjaiba vetett reményemben. Vállalatunk föltétlenül életképes, anyagilag, szellemileg virágzó lesz szakszerű vezetés s a mi támogatásunk mellett. Csak meg kell már egyszer indítani a munkát bátran, lelkesen, semmit sem habozva. Hála Isten, a vezetők, szerkesztők, a munkások és munkaadók nem hiányoznak. A mozgalom megindítására, a tervek keresztülvitelére a legilletékesebb tényező a Kálvin-Szövetség. Vegye hát kezébe e fontos ügyet a Szövetség semmit sem késlekedve, semmit sem aggodalmaskodva. Gyűjtse össze a szükséges adatokat; készítse el, dolgozza ki a tervezetet; bontsa ki a zászlót és — bocsássa ki az aláírási felhívást. Aztán a tüzet, mely már sok lélekben lobbot vetett: ne engedje kialudni. Ne még akkor sem, ha a terv egyelőre csak részleteiben volna is megvalósítható, a mostani viszonyok között. Áldás lesz munkáján és közelebb jut programmja megvalósításához. Egyik tábori lelkésztársam már letette a sajtóalapra a maga adományát. A példát követem s kötelező ígéretet teszek, hogy ha a Kálvin-Szövetség kezébe veszi az ügyet, a terv mielőbbi megvalósítása érdekében : én is befizetek a sajtóalapra, vagy, ha úgy tetszik, a traktátusalapra 25 koronát; a nyomdára pedig a magam ós egyházam részéről 500 korona értékű részvényt jegyzek. Csak egyet kötök ki ígéretemre. Ne legyen ez a nyomda ós sajtóvállalat más, mint ref. jellegű. Ne közösködjünk mi senkivel. Ez nem kívánatos, s nincs is rá szükség, még ha a megindítandó napilap nem exkluzív kálvinista, hanem protestáns szellemű lesz is. Közös vagyon viszálkodásra vihet, mint a közös ló használata. Fel tehát a tettre! Hadd alakuljon meg mielőbb a mi ref. nyomda és irodalmi részvénytársaságunk a Kálvin-Szövetség égisze alatt, a protestáns, közelebbről a ref. egyház érdekeinek, igazságainak, jogainak védelmére és szolgálatára! Poroszló. Oaál Ferencs, lelkész. A KÜLÖN KEHELY KÉRDÉSÉHEZ. E lapnak mult évi 52. számában olvastam Molnár Jenő dr. tábori lelkész czikkét az úrvacsora kiosztásának reformjáról, melyben írja;

hogy úrvacsorázni kívánó beteg katonáktól az úrvacsora közös kiszolgáltatását meg kellett tagadnia. A Kálvin-Szövetség januári konferencziája is foglalkozott a külön kehely kérdésével, mely konferencziára — ha idejében tudomásom lett volna róla — szerettem volna elmenni s elmondani a külön kehellyel való úrvacsoráztatásnál tett tapasztalatomat. Az 1915. év elején mint egy hadtestnek ref. tábori lelkésze, oly helyen teljesítettem szolgálatot, hol közel hat-tíz helyen a kórházakban ezer meg ezer tífuszos és kolerás beteg volt, kórházanként 200—800 ref. és ev. katonával. A külön, a beteg ágyánál kiszolgáltatott úrvacsorán kívül az akkor nagyrészt ref. ápoló katonák kérésére, de meg a rekonvaleszczens betegek óhajtására is közös istentiszteletet akarván tartani, azt minden helyen és esetben bejelentettem a kórház parancsnokainak, kik azonban a ragályos betegségekre való tekintettel az úrvacsoraosztást nem akarták megengedni. Én — megvallom, nem kérdeztem senkitől, hogy külön kehellyel szabad-e egyáltalán úrvacsorát osztani, vagy nem — azt mondtam: igenis, úrvacsorát fogok osztani, de kérem a parancsba bevenni, hogy ivópoharát mindenki hozza magával. így kaptam engedélyt. Tartottam így 1915 pünkösdjéig vagy 15 alkalommal istentiszteletet, mindenkor 150—200 katonának osztván úrvacsorát úgy, hogy a kelielyből minden egyesnek poharába töltöttem egy kevés bort. Nem tagadtam meg tehát az úrvacsora kiszolgáltatását, mert láttam a nagy lelki vágyakozást, hanem igyekeztem módot találni e vágyakozás kielégítésére. S hogy a czél: az Istennel való békesség, a lelki nyugalom, bűnbánat és a bűnbocsánat reménysége eléretett: azt mutatták nemcsak a szívből jövő köszönőszavak, hanem mutatta az igazán buzgó, áhítatos érzés, mely mindnyájukról lesugárzott s melyet nem zavart a külön kehely használata. És nem tartott így sem tovább a szent szertartás, mint a közös kehely használata mellett. Ment szépen, simán, fennakadás nélkül. Pár szóval megmondottam, miért szükséges a bort így magukhoz venni s ők ezt megértve, e figyelmet is külön megköszönték. Igaza van dr. Hetessy Kálmánnak, most van ideje ezt népünkkel megismertetni s bevezetni. Ha hazajönnek katonáink — különösen azok, kik kórházakban akár mint ápolók, akár mint betegek voltak —, kik a kato-