Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1917 (60. évfolyam, 1-52. szám)

1917-03-11 / 10. szám

királyi párnak nyújtott bor nem változik át a Krisztus vérévé; a borban való részesülésnek csak szimbolikus jelentősége van. Vizsgálódjunk tehát kissé a kérdés lényege körül. Az egy szín alatti áldozás, vagyis a kehelvnek a laikusoktól való elvonása a XIII. században kezd feltűnni. Aquinoi Tamásnál (f 1274) olvassuk, hogy „provide in quibusdam ecclesiis observatur ut populo sanguis sumendus non detur sed solum a sacerdote sumatur". A konstanzi zsinat aztán (13 ik ülésében) excommunicatio terhe alatt megtiltotta a laikusok két szín alatti áldozását. A tridenti zsinat (21. ülés, 1. canon) anathémát mondott ugyan arra, a ki azt állítja, hogy Isten rendeléséből, vagy az üdvösség szempontjából minden hívőnek két szín alatt kell úrvacsorázni; a következő (22.) ülésben azonban a pápára bízta, hogy az egyház érdekében, fontos okokból, a laikusoknak is megengedhesse a kehellyel élést. Ez az engedmény a protestánsok visszatérítését czélozta ; I. Ferdinánd, mint tudjuk, úgy a zsinatnál, mint IV. Pius pápánál sürgette s ez utóbbitól 1564-ben meg is nyerte a pápai engedélyt, melyet, hazánkban Oláh Miklós esztergomi érsek s az egri, győri, nyitrai és zágrábi püspökök ki is hirdettek. A kívánt eredmény, az eretnekek visszatérése azonban nem mutatkozott, ennélfogva V. Pius, majd VIII. Kelemen visszavonták a IV. Pius által adott engedményt, de mivel ennek ellenére is sok róm. kath. pap továbbra is két szín alatt adta az úrvacsoráját, a nagyszombati zsinat 1611-ben javadalomvesztés terhe alatt tiltotta el a laikusok két szín alatti áldoztatását. Voltak, illetve vannak azonban még ma is az általános szabály alól egyes kivételek. A franczia király például életében kétszer, koronázásakor és halálos ágyán, két szin alatt áldozott. A pápai ünnepélyes mise alkalmával, valamint saint-denisi és clugnii szerzetesek templomában minden ünnepen a kiszolgáló diaconus és subdiaconus (a kik tehát még nem áldozárok, csak fél-papok) szintén két szin alatt veszik az úrvacsoráját.* A magyar királynak és királynénak nincs meg ez a kiváltsága és előjoga még a koronázáskor sem. Ok, épen úgy, mint a többi laikus, csak egy szín alatt áldoznak ; kapnak ugyan az ostya után bort is, de az nem a Krisztus vére, hanem egyszerű öblitő (ablutio). A borral csak leöblítik az ostyát, illetve a Krisztus testét, hogy könnyebben vehessék magukhoz. Az ablutio-ról a Révai nagy lexikonában is olvashatjuk, hogy az katholikus szertartási cselekmény a misénél, mellyel a miséző pap az áldozás után mindkét keze hüvelyk- és mutatóujját borral és vízzel leönteti és ezt a bor- és víz vegyületet magához veszi, vagyis megissza. A királyi pár, természetesen, nem ezt az ablutiot kapja, hanem külön, kizárólag e czélra szolgáló drága * Lonovics József: Népszerű egyházi archeologia. Bécs, 1857. II. kötet, 243—245. 1. kehelyből bort kap, a mely azonban — ismétlem — nem változik át Krisztus vérévé, csak „szimbolikus jelentősége van". A koronázás, tudjuk, római katholikus istentisztelet keretében megy végbe, melynek minden legkisebb részlete is a legpontosabban elő van írva az u. n. Pontificale Romanum-ban ; ezért a koronázási ünnepélyen szereplőknek, macának a királyi párnak is előzetesen valóságos próbát, vagy próbákat kell tartani, hogy mindezek ékesen és szép renddel történjenek. Habsburg-házbeli királyok és királynék, valamint II. Leopold koronázási szertartása olvasható (latinul) Kovacich Márton György „Solemnia inauguralia" (Pest, 1790) czímű munkájában. Magyar nyelven I. Miksa koronázása (1563) le van írva a „Századok" 1877. évi folyamában; III. Károly és Mária Terézia koronázása pedig a Pethő — M. Kovács-féle Magyar Krónikában (1742). Mi ezúttal csak a királyi pár áldozása körül történő szertartásokat ösmertetjük. III. Károly koronázása Pozsonyban volt, 1712 május 22-én. Miután a már megkoronázott király, kezében a kormánypálczával és aranyalmával, a trónon helyet foglalt, a nádor jelt adván, az egész templomi közönség felkiáltott: vivát rex! Azután az esztergomi bíbornokérsek (előzőleg vitéz katonatiszt: Keresztély Ágost szász herczeg) tovább folytatván a misézést, az evangéliumot csókra nyujtá a királynak. Azután a „credót" énekelték és két segédkező püspök a királyt „ad offertorium" vezette, mikor is a király a bíbornok által nyújtott patenát (tányérkát) megcsókolta, egyúttal egy megaranyozott csészében 50 aranyat nyomó érmet „áldozott". Mikor a bíbornok a misében a „sanctus"-hoz ért, a kalocsai érsek levette a király fejéről a koronát és a nádor által adott bársony vánkosra tette. Az „elevatio"kor (úrfelmutatás) az ország pallosát hegyével a föld felé forditák, a zászlótartók a zászlókat a földig meghajtották. A király a keresztet megcsókolta, majd az oltárhoz járulván, annak lépcsőjén térdre borult és a bibornoktól „a communiót és az ablutiót a kehelyben vette". Ezután visszaült a trónra s a nádor ismét a király fejére tette a koronát. Majd (egy másik templomban) az aranysarkantyús vitézek avatása, azután (szabad téren) a királyi eskü és a napvágás, végül a koronázási ebéd következett. Meg kell jegyeznem, hogy az „ablutio" annyira ösmeretlen fogalom volt még a koronázási ünnepélyt leíró kortársak előtt is, hogy p. o. Kovacichnál a 114. lapon, a Magyar Krónikában szintén a 114. lapon az „ablutio" helyett hibásan „absolutio" van, de Kovacich zárjelben odatette: „fors ablutionem". A többi helyeken azonban mindenütt „ablutio" van, p. o. az I. József koronázása leírásakor (Kovacich 131. 1.) a communio-tól egyenesen meg van különböztetve az utána megszentelt kehelyből ivott „ablutio". Most már csak azt kellene megmondani, hogy mi az eredete és jelentősége ennek a ritka különlegesség-