Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1916 (59. évfolyam, 1-53. szám)

1916-02-20 / 8. szám

8. hza iit. A MAGVAR EVANGÉLIUMI KERESZTYÉN DIÁKZSÖVÉTSÉG KÉRÉSE GYÜLEKEZETEINK LELKIPÁSZTORAIHOZ. A Keresztyén Diákok Világszövetsége, melyhez magyar keresztyén diákmozgalmunk is csatlakozott, ebben az évben is közzétette felhívását szokásos „imanapjának" megtartására. Az a jelentősége ennek a szokásnak, hogy ezen a napon a Világszövetséghez csatlakozott nemzeti mozgalmak tagjai és mindazok, a kik törekvéseiket megértik és támogatják, buzgó imádságra összedobbanó szívvel erősítik meg a nagy közös czélhoz való hűségüket és könyörögnek Istennek eredményt adó áldásáért a maguk és egymás fáradozásaira. Ezekben a vészes időkben, melyek olyan mély szakadékokat hasítottak az egyes nemzetek s azok keresztyén diákmozgalmai között is, nem vesztette el értékét ez a szép szokás, sőt még nagyobb jelentőségre emelkedik. Milyen felséges gondolat, hogy még a háború zsivaja sem nyomhatja el, sem a. gyűlölködés ár}

a nem temetheti el azt a vágyat, mely összeforrasztja minden nemzet keresztyén diákságát abban a vágyban, hogy jöjjön el az Istennek Országa erővel és hatalommal diákságunk életébe és ez által is vegyen nagyobb diadalmat Krisztusnak Lelke nemzetek és népek tömegei felett. A mikor a Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetség a komoly idők súlya alatt annál komolyabban csatlakozik a Világszövetségnek ehhez a felhívásához, tisztelettel felkéri gyülekezeteink lelkipásztorait s általuk magukat a gyülekezeteket, hogy vegyék ki szintén részüket ebből a lelki egyesülésből. A czélok, melyekre törekvéseink és imádságaink irányulnak, annyira közös érdekűek, hogy nemcsak jogunknak, hanem egyenesen kötelességünknek tartjuk egyházainkhoz ezt a tisztelettel teljes kérést intézni. Arra kérjük tehát gyülekezeteink lelkipásztorait, hogy folyó 1916. évi február 27-én, vasárnap, tegyenek említést igehirdetésükben azokról az eszmékről, melyeket Diákszövetségünk is képvisel és emlékezzenek meg Isten színe előtt a gyülekezetekkel egyetemben Krisztus igazságainak és hatalmának a diákság életében való terjedéséről. Hadd mutassunk reá néhány mozzauatra, mely méltó arra, hogy gyülekezeteinkben háladatos említés tétessék róluk igehirdetésben és imádságban egyaránt. Ha igaz az, hogy a nemzetek mostani rettenetes erőpróbájában egyik döntő tényező a szellemi műveltség, akkor eddigi győzelmeinket nagyrészben annak a munkának köszönhetjük, mellyel felső tanintézeteink fejlesztették nemzeti műveltségünket. Ne felekezzünk meg ezért hálát adni Istennek. A harcztérre kivonult diákok és volt diákok önfeláldozó hűségében olyan erkölcsi erők nyilvánulnak, melyekben keresztyén egyházaink mély hálával ismerhetik fel a maguk nevelőmunkájának az eredményét. Mostani veszélyes helyzetében a nemzet jövőjéért aggódva, széles körökben felébredt az a tudat, hogy egyetemeink, fő- és középiskoláink ifjúsága a legértékesebb záloga jövendőnknek. Ebből beláthatatlan áldások származhatnak egész nemzeti életünk számára. Még örvendetesebbé teszi ezt az ébredést az a fontos körülmény, hogy a figyelem különösen az erkölcsi jellem nevelése felé fordul, a mely téren hitünk erejével semmiféle vetélytárs nem veheti fel a versenyt. Méltó, hogy hálás tudatában legyünk annak is, hogy a birtokukban levő fő- és középiskolák által mily nagy alkalmuk van egyházainknak a keresztyénség erejével olyan ifjúságot nevelni a hazának, a milyenre annak a jövőben mindenekfelett szüksége lesz. Emlékezzünk meg hálaadással arról is, hogy magában a diákságban is megindult és munkálkodik egy mozgalom az öntudatos keresztyén gondolkozás és erőteljes keresztyén élet ápolására. Arra is hálával gondolhatunk, hogy ez a keresztyén diákmozgalom a háborúnak rá nézve különösen nehéz próbáját oly jól megállotta, mind a harcztérre távozott tagjainak ott is megnyilvánuló állhatatos buzgóságát, mind az itthonmaradt kevesek kitartását illetőleg. És nem kell-e egy jobb jövő biztosítékát látnunk és hálával fogadnunk abban, hogy a mag3ar keresztyén diákmozgalom és a vele rokon valamennyi más nemzetbeli mozgalom, szóval a világ jövendő vezető elemének egy számottevő része e háború válságos idején is feliil tudott emelkedni minden gyűlöleten és ellenszenven és — ha fájó szívvel is — meg tudta őrizni a Krisztusban gyökeredző világegységét, melyet Világszövetségének a köteléke juttat kifejezésre ? Ezek mellett a mozzanatok mellett hosszú sorát lehetne elmondani azoknak a szükségleteknek, melyek további vállvetett munkára és isten előtti buzgó könyörgésre indíthatnak egyeseket csakúgy, mint egész gyülekezeteket. Hadseregünknek alig van még egy olyan eleme, a melyet úgy megtizedel a halál, mint épen a főiskolákról kisereglett diákságot, melyet nem régen egy kiváló tanár nemzetünk „legdrágább kincsének" nevezett. Az így támadt pótolhatatlan rések azt a nagy felelősséget hárítják a felserdülő fiatalabb diáknemzedékekre, hogy a maguk értékét munkás komolysággal megsokszorozva, minőségben térítsék meg a diákság számában bekövetkezett fájdalmas kárt. Adná Isten, hogy ennek a szent felelősségnek tudata olthatatlanul égne bennük ! Ennek a válságos időnek tanulságait levonva, elemi erővel arra kell óhajtoznunk és törekednünk, hogy felsőbb tanintézeteink necsak az értelem kiművelésével foglalkozzanak, hanem az Önzetlen szolgálatra, a béke csendes munkájában is hősies, a magas eszményekért folytatott életre neveljék ifjúságunkat. A buzgó, gyakori imádság, a mellyel Isten elé visszük ezt a nagy szükségletünket, sok új munkaerőt fog felfakasztani a lelkekből és sok csodálatos eredményt szülhet. Össze kell dobbannia minden hívő szívének főképen abban a vágyban, hogy diákságunk gondolatvilágában, érzelmeiben és gyakorlati életében a mi Ürunk, Jézus Krisztus elfoglalja az Őt megillető helyet és vele szemben elveszítse az erejét mind az az erkölcsi kísér-