Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1916 (59. évfolyam, 1-53. szám)
1916-01-02 / 1. szám
Sajátos helyzet a Vargha Gyuláé. Még nem lankadó költői erővel alkot s máris befejezte költészetét. Az irodalomtörténet már megidézte bírói széke elé, beleillesztette a népies nemzeti irány skatulyájába s máris — érettségi tételt csinált belőle. A divat már most ódonszabásúnak tartja költészetét, minek az az előnye, hogy a divat efemer formái mögött már most feltűnik a maradandó érték költészetében, mint egy szobor, a miről időnek előtte elmúlt az úgyis eltűnő aranyozás. Valóban szoborhoz hasonlítható a költészete. Vargha Gyula kifaragta a — magyar ember szobrát. Valaki azt mondotta, ha a világon minden elpusztulna, csak Shakespeare munkái maradnának meg, azokból meg lehetne tudni, milyen volt az elpusztult emberiség. Kissé merész alkalmazással mondhatnók, Vargha Gyula költészetéből meg lehetne tudni — milyen volt a magyar ember. A mit a nemzeti psyché, mint egyetemes, jellemző vonásokat ad, mindazt visszatükrözi az ő költészetének tiszta forrásvize. Alaphangulatában komoly; lelkivilágában egyensúlyozott, az érzések fölött bizonyos józansággal ül az értelem — következőleg jól megfér jogara • alatt a realitások iránti érzék; tárgykörében és képzeletvilágában nem túl sokszínű és változatos; szerelme mély, szemérmes és lassú, mint egy bimbó fakadása; vallásos élete megrázó problémákkal nem foglalkozik, a kétségnek és csüggedésnek több húrja van, mint a megnyugvásnak ; hazafisága a multakból nőtt s a mult dicsőség napraforgója s mikor a mult dicsősége ós a jelen nyomorúsága összeütköznek a lelkében — egy Zrínyi feljajdulása s egy Széchenyi lélekölő töprengése zendül meg a húrján; végül — a mi negatíve jellemző — a humor gyér felvillanása mellett folyik a szatirikus hang hiánya. Magyar lélek — ez Vargha Gyula története. Ezt mutatja mindjárt szerelmi költészete. Nem perzselő láng ez, inkább a nyugvó nap sugarához hasonlít. Petőfinél az érzés közvetlen hatása volt a dal; Vargha Gyula, mint Tompa, rendszerint elringatja előbb lelkében a bánatot, reflexiók fátyolával takarja s a dal inkább a fájdalom altató dala, semmint annak vad, erőszakos jajkiáltása. Innen van, hogyha az érzések vesztenek is melegségben, tűzben, mindenesetre nyernek finomságban, kifejezésben. Hirtelen erőszakos átmenetek nincsenek. Sekszor még a legbájosabb jelenetek mögött is ott áll az értelem, mint egy komoly ellenőr, mint itt például: Szemeidben mennyi bűbáj, Mily varázs van ajkadon, Csevegésed, kisszerű bár, Elbűvölve hallgatom. Legtöbb eredeti, egyéni vonás van kis, pár strófás dalaiban, melyek egyetlen képnek, vagy ellentétnek szerencsés kifejtései. Ilyen a következő is: Napra nap jö, Mind hiába. Árnya bosszant, fénye bánt; Rád, magamra, a világra Bosszús vagyok egyaránt. Hát igazság, hogyha így megy Végzetünk e sártekén ? ! Férjed csak egy nőt nyert.— míg egy Világot vesztettem én. Szerelmi költészete lassan más érzésekkel is fonódik össze, mint a természet, vagy szülői iránti szeretete (Bálban, Szülőim), vagy a vallásos elem (Hiszek a jóságos . . .). Ez utóbbi lassan, költészete mélyülésével hódit tért s egy vallásos lélek színes belső élményeit sorakoztatja föl s önti epikai formába is, mintegy beszédes bizonyságául annak, hogy a vallásos élet — mint sokan hiszik — egyedül a megtérés élményével nem merül ki, mint olyannal, a mit egyedül érdemes megúnt irodalmi formákba önteni. A kétségtől egészen a fatálizmusba csapó s szinte az ima erejét is kétségbevonó belenyugvásig (Meddő kétség. Egy ref. lelkész temetése. Intés.) —• az érzések széles skáláján játszik a lelke. Nyelvezete is erőteljesebb s mintha az orgonának egyegy megrázó futamát hallanánk, mikor a kor hitetlenségén feljajdul a lelke s szinte vatesi ihlettel néz a jövőbe, mint az 1897-ben írt Jövel, Megváltó /-ban : A nemzetek közé üszköt dobott A népirtó viszály véres keze, Szilaj lánggal félelmesen lobog A felszított fajgyűlölet tüze. Vén századunk, mint a vérben hunyó nap, Röt fényt komor viharfelhőkre vet . . . Békítsd ki az őrjöngve tombolókat Megváltó égi szeretet! Sajátos, hogy legtöbbször nem az én, nem az egyén hite, vagy hitetlensége készteti dalra, hanem a nagy egészé, a koré, a nemzeté. A vallásos hangulat fátyolán át is kivesszük a hazafi agg ódó, nemzete pusztulásán búsongó vonásait. A mult — hová minden gyökérszálával fogózik — nem ad vigasztalást. Hol szinte összemorzsolja a jelent nagyságával, hol mint egy keserű tanulságokat mondó vén sírásó — megássa előre a sírt. A bajoknak reális meglátása őrli a lelkét. Eltemetett nemzeti egyetértés, összetört nagy álmok romjain Cassandra szóval kiáltja fájó jóslatát. Vergődik a lelke. Szeretne a mult keserű tanulságai, árnyai elől valami ismeretlen szigetre jutni, hová, mint Aeneas a házi isteneket, csak az erényeit vinné pusztuló fajának ; eltűnni valahová, hogy ne hallja a nemzetet eltipró végzet vaslábának dobbanását. A „nagy temetkezés", mely Vörösmarty lázas aggodalmait kísértette, mint egy sötétszárnyú madár, megjelenik Vargha Gyula gondolatvilágában is: . . . Néped halott. Története Mint egy koporsó, szomorún bezárul. Csak mikor az eltűnt nagyok (Széchenyi, Vörösmarty, Toldy F.) alakját jeleníti meg, mint a nemzeti érzés szószólója, az emlékezések ódai levegőjében kikigyullad az új reménység és bizakodás:
