Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1916 (59. évfolyam, 1-53. szám)

1916-02-13 / 7. szám

nélkülöző lelkészek jajkiáltásait meg kell hallania az egyháznak. Mert kell, hogy lássa minden, szinte elviselhetetlen terheket hordozó lelkész, hogy az egyház, a melynek szolgálatában áll, tehetségéhez mérten törődik vele, hogy megfeszíti minden erejét, hogy segitsen rajta, Mert ha ezt nem látja! . . . Csak annyit mondunk, nem lesz-e ez befolyással az egyház jövőjére, a jövő lelkész1 generáczióra ? Hisz már eddig is annyi a panasz, hogy kevesen jönnek és különösen kevesen azok közül, a kik igazi szellemi minősítéssel bírnak. És szóljunk-e a talán még hangosabb jajkiáltásokról, a melyek a mi papi özvegyeink és árváink ajkairól hangzanak fel ?! Innen-onnan állandó rovata lesz ez a mi egyházi lapjainknak. De legyen is ! 600 korona évi nyugdíj 1! Egy vasúti kalauznak az özvegye is kaphat ennyit. Hát elviselheti ezt a mi ref. cm?/aszentegyházunk lelkiismerete?! Hát mit lehet kezdeni 600 koronával? Szabad-e ennek igy lenni és maradni milliós költségvetés mellett? Hát nem történt itt valami nagy tévedés? Nem lehetett volna még várni sok helyen az adó- és tőkeesélyekkel és nem kellett volna-e előbb ezt az égető sebet gyógyítgatni a dajkáló anyának?! És azután azok a „nádszál-papnék", a kiknek csak néhány morzsáeska jut, azok, a kik nincsenek benn az országos intézetben; gondolunk-e az ő görnyedő vállaikra most ezekben az időkben;

a mikor kettős terhet hordoznak?! Már csak kevesen vannak . . . Úgy hisszük, hogy nemcsak az egyházi lapok hasábjain, hanem ott a zöld asztaloknál is szó esik majd legközelebb ezekről a dolgokról és lesz anyaegyházunkhoz méltó felelete a jaj kiáltásokra. —p. TÁRCZA. Több meleget.* A mostani télnek sok nyomorúságát tetézi még a tűzifa hiánya, kiáltó drágasága. Azokban a beborult hajlékokban sokan fázódnak még a meleg tűzhely mellett is, de ott, hol az ablak zúzmaráját nem olvasztja fel nyájas meleg, ott igazán tél van, bántó, hideg tél. Néhanapján künn járom a határt, a kis falumat környező hegyek lankáit, hol most fűrészek egyhangú muzsikája, fejszék hatalmas koppanása zavarja a tél csendjét. Itt is, ott is egy-egy kidöntött fatörzs állja utamat. Amott meg a hidegtől gémberedett kezű öreg emberek már vonszolják maguk után a kivágott törzset. Roskatag járású anyókák, fájdalmas tekintetű, fáradt asszonynép, vörösre fázott, vézna, köhögős gyermekek czipelik nagy kínnal a hátukra kötött rőzseköteget. Ha művész volnék, vászonra festeném ezt a megható képet s így nevezném meg: meleget, meleget ennek a hideg szomorú világnak. . . . Régen volt, mikor az ember űgy nélkülözte a meleget, mint most. Nemcsak a házi tűzhely csendes * Mult számra későn érkezett. melegét, melyet most sok-sok ezeren igazán fájdalmasan, dideregve nélkülöznek, de még inkább azt a kiapadhatatlan hőforrást, mely nem más, mint a Jézus Krisztus evangéliuma. S ha megesik a szívem a természeti hideg szenvedőinek láttára, még inkább meg kell indulnom azon, hogy népem a hitetlenség dermesztő hidegében fázlódik, hogy hitünk életmelege immár a fagypontig sülyedt alá. De lássuk meg Isten kegyelmének jeleit és csodáit ! Lássuk, hogy hideg, fagyos télben is új tavasz, fejlődő meleg élet reménysége töltse el szívünket. Mint a hideg hótakaró alatt meghúzódó meleg, mely a mindennapi kenyér nagy áldását biztosítja, úgy tekinthető Szövetségünk konferencziája is ebben a kihűlt, szomorú világban. A mikor a külső és belső látások a tél hatalmáról beszélnek, íme szokatlan melegség, reményteljes új vetés, szebb, kívánatosabb jövendő zsendül a hó alatt. „Természeti törvény a szellemvilágban", — fejtené meg a dolgot Drummond Henrik. „Élet a halálban", — mondjuk boldogan mi, kik a januári szép napok emlékével gazdagítottuk életünket . . . A mikor több-kevesebb esztendővel ezelőtt Krisztus palástjával vállunkon a nagyvilágba léptünk, nem jöttünk üresen, hoztunk magunkkal valamennyi meleget. Hevített bennünket az a gondolat, hogy Isten titkainak sáfárai, országának építői lehetünk. Azt hittük, egy-egy pünkösti tanítvány lakozik bennünk. Szóltunk nagy hévvel, bátorsággal, ékesen s aztán — vártunk. Várakozásainkban a legtöbbször, vagy tán mindig keserűen csalódtunk. A hideg csak nem engedett. Egyszer aztán fájdalmasan tapasztaltuk, hogy lelkesedésünk melege kihűlt, hogy fázlódunk mi is. Az igazi hőforrást ismertük, belőle tartósabb meleget vehettünk volna, de hát csak a külső megismerésnél maradtunk. Az északi jégvilág lakói nem óhajtják a nap hevét Mi, hideg télben járók is mintha elvesztettük volna érzékünket a hő iránt. Vagy nem igazabban szólok, ha azt mondom, hogy meg se találtuk ? . . . De most történik valami ... A jelenvaló hideg világ hó- és jégkérge alatt áldásos meleg fejlődik. A legdicsőségesebb Példa mellé sorakozik a mostani idők sok, nem közönséges példája ... A tékozló fiú bűnbánattal búcsúzik atyjától, hogy meghaljon érte. A máskor durva férj most „hű párjá"-nak, „galamb"-jának ír a lövészárokból. A gyermekszívek imádsága is szebben csendül az édes apáért. A testvér most jobban rátalál a testvérre, ha száz mértföldre jár is tőle. Az eddig haragtartók most békés atyafiak lettek a szenvedésben. Most látunk jót cselekedni önzés nélkül is. Az igazságért való meghalás dicsőségét hirdeti minden gyászjelentés . . . Nincsen-e mind ennek valami közössége a Krisztus lelkével ? Nem kell-e nekünk is az ő lelkének melegétől felélednünk, hogy mint igazi tanítványok, mint egy-egy belőle szakadt hőforrás, tegyük biztosan fejlődővé azt az új életet, melynek csiráját ma még hó és jég borítja? Nem kell-e? . . . Erre feleltünk meg ünnepélyesen