Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1916 (59. évfolyam, 1-53. szám)

1916-11-05 / 45. szám

vagy nemtelen indokból történtek is: orvoslásban részesülnek. A jövendőben pedig a díjlevelek megerősítésénél nagyobb figyelemmel és jövendőbe látó okossággal járjunk el lent és fent. Újra hangsúlyozzuk, hogy azon lelkészek panaszát, — a kik a múltban elkövetet díjlevélcsonkítások miatt érzékenyen megkárosodtak, ha mindjárt a konvent óhajtására is —: meg kell vizsgálni és minél előbb eloszlatni a jog és szeretet alapján. mk. TÁRCZA. Farkas József emlékezete. VIII. Az iskolai katedrában, a templomi katedrában, közéleti szereplésében ugyanaz. A mi egyházi beszédét illeti, az alapigóket úgy választja meg, hogy azok már maguk is prédikálnak s Farkas József egyszerű keresetlenséggel bontogatja ki a bennük rejlő gondolatokat. Abban az egyházi beszédben pl., melyet 1874 újév reggelén mond a Péld. 27.t

. alapján („Nem tudod, mit hoz reád a nap"), úgy beszél, hogy voltaképen minden érző ós gondolkozó ember lelkivilágának tolmácsa ; a mult és jövő mesgyéjén állva, komoly gondolatok lepik meg az embert. Milyen nagy szerepe van az életben a bizalomnak, a hitnek! Farkas József kifogyhatatlan annak igazolásában, hogy bízni érdemes, hogy „a ki Istenben bízik, az nem csalatkozik". Eire tanít a mult, ezt javasolja a jelen. „Bízzatok! A jó anya, a természet, mely évezredek óta táplál, ez évben som lesz mostoha hozzánk ! Munkálkodjál ez évben is, vess, plántálj, öntözz, az Isten áldása nem marad el." Egyszerű szavai, bizalmas tekintete egyaránt ösztönöz, hogy az ember könnyei között is örülni tudjon. Minél kisebb az a ház, a melyben beszél, egyéniségének rokonszenves vonásai annál jobban érvényesülnek, hangjából belevegyül valami abból, a mi a vele való társalgást kellemessé tette. Önkénytelenül, fesztelenül folyik ilyenkor ajkairól a szó, akárcsak az iskolában tanítványai előtt. Az 1871. év május hó 19-én tanártársaival, tanítványaival egyik tanártársa hitvesének ravatala mellett állott. Ekkor mondott beszédéből alkalomszerűleg hadd álljon itt egy-ket szó. „Szomorú halotti gyülekezet! Egy koporsó körül sereglénk együvé, melybe egy alig 20 éves nő záratott le. Koporsó és húsz év! Szomorú találkozás. Mi az a húsz év? Előkészület az élethez. S mi a koporsó? Bezárója az életnek. Ha mint egészen ismeretlenek és idegenek vetődtünk volna e koporsó mellé, akkor is fájdalmas érzet hatná át keblünket, olvasva a feliratot, látva, hogy alig élni kezdő nőt készülnek kivinni abba a kertbe, melynek kapuin csak könnyezve szoktunk belépni s a melynek virágait is a fájdalom könnyei öntözik. Mennyivel inkább hangzik fel a fájdalom szava a mi lelkünkben, a kik ismertük lelki szép tulajdonságait, emelkedett szellemét annak, a kit a koporsó magába zár. Ismertük őt, mint szelíd, szorgalmas gyermeket, azután mint önfeláldozó anyát, mint hitvest, testvért, honleányt s mint keresztyén protestáns nőt. Nem csoda, ha zokogunk! Mi tanúi voltunk a boldogságnak, a melyet kis körében terjesztett s most tanúi vagyunk a keserű fájdalomnak, a mit eltávozása okoz. Bocsássadd meg, Isten, ha a vallásos hit nyugalmat intő parancsszava ellenére keblünkből kitör a fájdalom szava s majd e koporsóra, majd az egekre tekintve kérdezzük, miért kellett a még alig kinyílt virágnak letörnie, miért kellett ily korán sírba szállania? Hiszen alig ért az élet küszöbéhez. Mennyi remény, terv, vágy, óhajtás állott előtte és mielőtt azok teljesültek — sírba kell dőlnie ! . . . Zokogunk. Hadd folyjanak a könnyek. A felleg az eső után megkönnyebbül s keresztülbocsátja a nap sugarait. így keblünk is megkönnyebbül, a hulló könnyek nyomán, megnyugszunk, a vallásos hit sugarait érezzük. Nehéz nekünk, ismerősöknek, rokonoknak, testvéreknek a válás, de nehéz ez főképen neked, a ki benne hitvesedet vesztéd. Drága kincsedéi rejti e koporsó . . . Könnyeidben keresed a vigaszt. Sírj . . . Zokogásodat nem akarom erőtlen vigasztaló szavaimmal zavarni, tudom, hogy a vallásos hit szava erőt vesz ismét az érzelmek hullámain s a keresztyén megnyugvás hangján mondod: „az Úr adta, az Úr Vette el, legyen áldott érette szent neve". A régi tanítványok, a kik ott állottak nagyrabecsült professzoruk oldalán azzn a temetésen, visszagondolva a régi tanítóra, emlékezetükben látják a daliás termetű embert ott a koporsó mellett 45 esztendő multán még ma is. Egyik tanítványa, ma a külsősomogyi egyházmegye esperese, szép megemlékezésében a többi között ezt írja: „Egy ízben tanuja voltam szónoki nyilvános szereplésének, a mikor . . . kollegájának, Kovács Albertnek korán elhunyt első nejét, a szépséges . . . Szabó Bettikét elparentálta . . . Még ma sem felejtem azt a mély benyomást, melyet szépen felépített gyászbeszéde ós még szebb előadása tettek a jelenvoltakra és én reám is, ifjú theologusra." Farkas József nem sok prédikácziót írt ós különösen későbbi éveiben ritkán mutatta magát a templomi szószéken. Mi lehetett ennek az oka ? Szóvá tették ezt már akkor is, azután is. Egyenesen választ reá nem adott. Ám a dolog világos. Az az ember, a ki annyi kötelességérzetet vitt magával az iskolai előadószékbe, érezte, hogy a templomi szószékbe egész ember kell. A templom valamelyik szögletében nagyszerényen megvonván magát, figyelemmel hallagatta mindenkor a templomi tanítást és nagyon jól látta, milyen nagy az egyes prédikácziók között a különbség nemcsak forma, de tartalom dolgában is. Sokkal elfoglaltabb ember volt, mint-