Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1916 (59. évfolyam, 1-53. szám)

1916-10-15 / 42. szám

vannak a mi sokat szenvedett hazánkkal s keresztül fog vezetni minket a veszedelmek és megpróbáltatások tiizén a békességnek és megnyugvásnak csendes otthonába. „Az én lelkem szép csendesen, nyugszik csak az Úr Istenben." Áldjuk az Úr nevét és dicsérjük Üt, hogy mindezideig segítségünkre volt nekünk ! De egyszersmind kérjük is a kegyelemnek Istenét, hogy ihlessen meg minket, hogy ki-ki legyen tudatában annak, hogy mi egy testbe hivattattunk Isten szent országának terjesztésére. Vajha egyházunk iránti szeretetből az összetartozás érzése hatna át mindnyájunkat, hogy a reánk mindig, de különösen most várakozó nagy faladatok teljesítésében ne lankadjunk s ne a magunk kényelmét, hanem anyaszentegyházunk magasztos érdekeit tartanok szem előtt. Ha valamikor. úgy most kiváltképen szükséges, hogy minden munkás ott álljon az Úr szőlőjében és végezze kötelességét híven, lelkiismeretesen; tartsa és mentse meg az apák örökségét. Legyünk tisztában azzal, hogy ez a véres világháború nem fogja érintetlenül hagyni egyházunk jelenét és jövőjét. Valószínű, hogy egyházi tekintetben is nagy átalakulások küszöbén állunk, melyek a felekezetközi viszonyokat s egyházunk helyzetét is közelről érintik. De bármit végzett is felőlünk az isteni gondviselés bölcsessége, kétségbeesnünk nem szabad. A bizonytalansággal és fenyegető vészes jelenségekkel szemben nyugtasson meg minket evangéliumi szent hitük, hogv anyaszentegyházunk győzedelmeskedni fog minden megpróbáltatások felett, Az evangéliumnak szava és világossága nem veszett el, sőt most is Istennek ereje mindazoknak iidvözítésére, a kik hisznek. Nekünk tehát, bármennyire kedvezőtlen a jelen, nem szabad kétségbeesnünk és bátortalanul tekintenünk a jövőbe. Nem szabad lemondanunk az evangélium isteni erejébe vetett hitről, mintha az Isten lelkének nem állana többé hatalmában a megtévelyedett emberi lelket áthatni és megnemesíteni. Bárminő lényeges átalakulások történjenek is, nekünk arra kell törekednünk, hogy anyaszentegyházunk létele ós jövő virágzása azok által ne legyen veszélyeztetve. Mit hoz a jövő, mit rejteget hazánk és egyházunk számára ? — nem tudjuk. De azt az egyet tudjuk, hogy az evangéliumi igazság örök és megdönthetetlen s a mi egyházunk annak szolgálatában hegyen épült város azon a fundamentumon, a mely vettetett s a mely a Jézus Krisztus. A PRESBITERI KÉPESSÉG ELVESZTESE. Patonay Dezső Lapunk 40. számában szóvátette ezt a kérdést a kecskeméti egyházmegye legutóbbi közgyűlésének elvi jellegű döntésével kapcsolatban. Bizonyos aggályokat támasztott az egyházmegyei közgyűlés határozatával szemben. Bár nem osztozunk nézetében, hálával tartozunk néki. hogy ezt a fontos kérdést szőnyegre hozta. Nem osztozunk mindenekelőtt ama véleményében, mintha itt olyan törvénymagyarázatról volna szó, melyet csak a zsinatnak lenne joga eldönteni. Szerintünk az egyházmegyének egyfelől törvényes alapja volt a döntésre, másfelől eme jogával a törvény szelleme szerint élt akkor, a mikor úgy elöntött, hogy az a presbiter, a ki egyházi adó tartozása miatt időközben elveszti egyházközségi választói jogát, ezzel presbiteri képességét is elveszti. Azt a megoldási módot, hogy inkább végrehajtás útján is biztosítsa az egyház a presbiterek egyházi adójának behajtását, csakhogy a presbiterek annak le nem tizetése miatt presbiteri képességüket el ne veszítsék: nem tartjuk az egyházhoz méltónak. Az egyház, mint erkölcsi testület, nem intéztetheti a maga sorsát olyan presbiterekkel, a kiket végrehajtó útján kell kényszeríteni ama legelemibb kötelességük teljesítésére, melyet a legszegényebb és az egyház ügyeinek intézésébe legkevesebb beleszólással bíró egyháztagnak is törvényes kényszerítés nélkül illik teljesíteni! Ha megfelelő gondnokokat nehéz is Kapnunk egyes vidékeken, hál' Istennek, ott még nem tartunk s bizonyára nem is fogunk tartani, hogy végrehajtókkal segítsünk megtartatni meglévő presbitereinket, A presbiterségre ilyénmódon mintegy Önmagukat méltatlannak ítélők helyébe akadnak bőséggel mások, a kik örömmel járulnak hozzá évről-évre az egyházi terhek viseléséhez. Nem is lenne logikus, hogy olyanok, a kik a választói névjegyzékből való kimaradásuk miatt nem gyakorolhatják a legkisebb jogkörű választói jogot, a jóval nagyobb jogkört biztosító presbiteri jogokat továbbra is gyakorolhassák. Ezért, ha nem szólnának is Egyházi Törvényeink (az I. t.-cz. 32. §-ában) arról, hogy azok helyébe is, a kik a rendszeres választások közötti években a presbiteri képességet elvesztik, póttagok hívandók be, nyilvánvaló, hogy ennek meg kell történnie. Nagyon helyesen értelmezte az egyházmegyei közgyűlés többsége ezt a 32. §-t úgy, hogy itt a 30. §-ban említett képességek („választó, tisztességes és egyházias életű") elvesztéséről van szó, nem pedig az V. t.-cz. 35., 36. §-aiban említett fegyelmi úton való „megfosztásról". „Megfosztás" és „képességelvesztés" mind jogi hatály, mind visszaszerzés szempontjából nagyon is különböző két dolog! Tévesnek kell minősítenünk azt a felfogást, hogy az egyszer jogérvényesen megválasztott presbiternél a 12 év leforgása alatt többé nem képezheti vizsgálat tárgyát, hogy az illető birtokában- van-e a presbiteri képességeknek. így annak is, hogy választó; hasonlóképen azt is, hogy az egyszer jogérvényesen megválasztott presbiter hivatalából csak bírói úton mozdítható el. Az első fölfogásnak határozottan ellene mond a 32. §, a mely elrendeli, hogy ezek helyére póttagok hívandók be. A második fölfogás sem állhat meg. Ahhoz, hogy valaki elvesztette-e időközben a választói jogát s ezzel együtt presbiteri képességét, semmiféle bírói megállapítás és ítélet nem szükséges. Ha nincs benn az illető a jogérvé-