Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1916 (59. évfolyam, 1-53. szám)

1916-09-03 / 36. szám

tességesen és babonáskodás nélkül temetendők el stb." De a mit a mostani elfajult szokásokból el kell vetni, azt már rég kijelölte a temetéssel foglalkozó lelkészek közös érzülete. Több gyászbeszéd és oráczió, melyek egyszerűen megrendeltetnek; név szerint való búcsúztatás és családi lajstrom, mely a szándékosan kihagyottakra nézve pellengér, a véletlenül ki maradottakra pedig botránkozás köve. Azután a rendes isteni tisztelet; akár mint templomba vitel, akár mint utólagos requiem (már így is nevezik). Méltó kerete mindezeknek a koszorúk, lámpák, fátyolok ós kárpitoknak az a hívságos tömege, a mi csak pénzen megszerezhető. Teljes egyenlősítés a temetés külsőségeiben ellenkezik a társadalom fennálló rendjével, de meg az ősi és újabb helyes egyházi szokásokkal is. A lelkipásztor feladata, hogy a maga részéről alkalmassá tegye vigasztalásra, a keresztyéni élet és halál méltatására, a lelkeknek a gyász és halál gondolatai közt való megbékéltetésére és Istennek mindenekben való dicsőítésére. A mi ebben akadályoz, annak a lelkipásztor eleve mondjon ellent keresztyéni komolysággal és kálvini szigorral. Mindenesetre itt a nehézség. Viszály nélkül nem eshetik meg a szokás szentesítette pompa ellen való tiltakozás. Hallottunk véleményeket, melyek szerint a hiú pompát közvetett úton kell csökkenteni. Tehát magasra kell szabni a lelkésznek a kellő mértéken túl végzett szolgálata díját. A büntető jog története mutatja, hogy hova vezetett az a jurista felfogás: Ám kövesse el; csak fizessen meg érette. Ép úgy hangzik ez is: A ki pompázni akar, fizesse meg! Hiszen eddig is megfizették, ha nem is épen a lelkésznek. Lehet, hogy van valamelyes szigor ebben a megkerülő tervezetben, csakhogy nem kálvini, hanem inkább pickwicki szigorúság.* Czélhoz csak nyílt és egyenes leszámolás vezet. Egyébkor is segítségül jön ehhez Isten világos parancsa, ki gyászt és töredelmet a lélekre utal; a lélek nagy érzéseinek kifejezésénél pedig alázatra, mértéktartásra és a botránkozások elkerülésére tanít. Egyúttal a képmutatás elkerülésére is. Hangoztassuk ezt. Es hangoztassuk azt is, a mire a mostani véres idők és a halálnak rettenetes aratása tanít. Százával hullanak el naponként a nemzetek fiainak -legjobbjai; a mieink is, a, hősök hősei, kik a * A kálvini szigor eléggé ismeretes — legalább híréből —, a pickwicki nem annyira. Egyik példája a következő : Két jókedvű fiatal emberrel utazott a tisztes Pickwick Sáinue1

. Egyik benn ült vele a postakocsiban s . beszélgetett; a másik pedig a kocsi tetején foglalt lielyet, hol ivott, dalolt, magából imskarát csinált s a benniilőket is zavarta és kompromittálta. Végül sétapálczájára egy tele üveget kötött és azt lógatta le-a kocsi ablakához. — Mitévők legyünk? — mondotta Pickwick úr, a palaczkót nézve. — Ez még illetlenebb tréfa, mint az előbbi . . . — Azt hiszem, legjobb volna bevenni — felelte a másik fiatal ember —, büntessük meg azzal, hogy bevesszük és kiisszuk. Be is vették. Szagolták, megkóstolták. Tejpuncs volt benne. — Megérdemelné — mondotta Pickwick kissé szigoiúsn —, megérdemelné, ha egy cseppet sem hagynánk neki ... Es nem is hagytak, csapa szigorúságból és büntetésből. legnemesebb emberi erényekről szavak helyett tetteikkel és drága vérüknek kiontásával tettek bizonyságot. Ha az érdem elismeréséhez hozzátartozik a temetési pompa, akkor ők ugyancsak rosszul jártak. Hány került tömegsírba, hány az útszéli árokba. Volt, a kinek temetésénél esetleg lelkész is volt jelen, de hányat temettek el lelkészi vigasztalás nélkül bajtársai; hányat az ellenség; hányat a gránát, hányat kezdtek ki temetetlenül az ég madarai és az erdők, mezők, mocsarak vadjai . . . Mindegy. A hős lelke épségben veszi el harczai pálmáját, ha testének maradványai a szelektől hányattatnak is. Ezt a gondolatot a lefolyt két hosszú év alatt mindenki magáévá tehette. De miért folyik még most is itthon az ágyban, párnák közt elhunytaknak hívságos temetési pompája ? Valósággal bántó a szünetlen harangzúgás, sok könnyfacsaró oráczió olyanoknak temetésén, a kiknek érdeme a legjobb esetben családi és polgárerénv. Mikor a legérdemesebbek névtelenül, sokszor jeltelenül bocsáttatnak el, a közepesek pedig, sőt még az élet hajótöröttjei — az öngyilkosok — is túlzott pompával tétetnek sírjukba. — ilyenkor az erkölcsi érzés nem nyugodhat meg. Arról ismét lehet beszélni, de már nem itt, hogy a túlzott temetési pompa költsége inkább oda fordíttatnék, a hol Isten is kedvesebben veszi: sok élő sebeinek bekötözésére. Arról is lehetne szólni, hogy a lelkészek a stólacsökkenés miatt, mely végre is jogosult jövedelmük, ott keresnek kárpótlást, a hol egyedül helyes, t. i. a stóla-megváltásban; de ne a stóla-emelésben, ez újabb árdrágításban ós főképen ne most, mert erre az idők - munkánk természetét tekintve — épen nem alkalmasak. Izsák Ferencz. KRÓNIKA. Új ellenség. Ádázabb, kajánabb minden eddiginél. Tulajdonképen ez a mi igazi ellenségünk. Tőlünk akar rabolni. Elrabolni azt, a mi olyan szent és drága minékünk. Most támadt fel könnyű prédára számítva, mint a mult háború alkalmával, „Mint a tigrisek, úgy fogunk küzdeni", hangzott el egyetértőleg nem régen. Igen! Most van igazán miért küzdenünk. Minden csepp vérünk felforr arra a gondolatra, hogy ezé az ellenségé legyen az, a mi egy évezreden át a miénk volt... Megírtuk már más ügyben is, hogy nekünk oda kell állnunk Erdély mellé, hiszen onnan jött segítség mi hozzánk évszázadokon át. Most itt az alkalom, hogy kamatostól visszaadjuk mindazt, a mit onnan vettünk... Eleitől kezdve aggódtunk ottani véreinkért, nagy tradicziók által megszentelt intézményeinkért. Nem tudjuk mi lesz a vég, de már most kinyújtjuk kezünket, hallatjuk hívogató szónkat: Testvéreink ! Emlékezünk, nem feledtünk; szíveink, kapuink tárva, vérünket, életüuket értetek és ha kell, mindenünket, a mink van, megosztjuk veletek!