Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1916 (59. évfolyam, 1-53. szám)

1916-08-27 / 35. szám

retetközösség' pecsétje. Hogy lehetne hát közös dogma nélkül ? Ez a dogma a közösség birtoka, tőkéje; egyeseknek nem lehet megengedni, hogy abból kényük-kedvük szerint elcsipkedhessenek. Nagyon messzire vezetne az összes ezzel kapcsolatos dolgok fejtegetése, de a második szempont, a melyet a kérdések ügyénél figyelembe kell venni, az, hogy ezeknek, ha egyáltalán megvannak, tárgyukat illetőleg az Úrvacsora lényegével, czéljával összhangban kell lenniök, tartalmukat illetőleg pedig, bármiként formulázzuk is őket, oda kell kapcsolódniok az Isten igéjében kijelentett objektív igazsághoz és az úrvacsorázó gyülekezetnek ezen felépült közös hitéhez. Mellőzve minden bizonyítgatást, úgy véljük, hogy az úrvacsorai kérdéseknek az apostoli intés szerint is tárgya nem lehet más, mint a mit az előttünk megjelenő bűnváltó és a Krisztus által szerzett szabadítás — bűnelvétel — bizonyosságát kifejező imádság is tartalmaz. A hálából folyó szent életre való elköltelezés az előbbi két résznek természetes folyománya. A feltámadást, örök életet illető kérdés tehát, mint a fentiekből is láttuk, nem képezte az eredeti úrvacsorai kérdések részletét s már ezért is bátran elhagyható. Maradjon tehát két hit- és egy fogadalmi kérdés. A mi már a tartalmat illeti, az, a kit a dolog érdekel, tegye maga elé a kérdés-szövegeket és könnyen megállapíthatja, hogy — csak az első kettőt véve figyelembe — ellentét közöttük nincs, de mégis a legutóbbi együttes bizottsági ülésben megállapított szöveg fejezi ki leghívebben evangéliumi kálvinista hitünket, az Isten előtti teljes prostrácziót és a sola fide, sola gratia nagy tényét. A mi a kifogásolt részleteket illeti: „eredendő bűn" ma már a tudomány által is elfogadott igazság; hogy mit kell „Jézus vérének érdeme" alatt értenünk, azt a Kis Káté is megmagyarázza; hogy az „egyszeri tökéletes áldozat" felemlítése miért szükséges, erről szólnunk sem kell. Nem hinném, hogy az úrvacsorát hittel osztóknak és vevőknek alapos kifogásuk lehetne a kérdések ellen és hogy a fögondnokokat ne lehessen meggyőzni arról, hogy egyházunk nem adhat kevesebbet annál, a mi ezekben a kérdésekben van A mi pedig a harmadik kérdést illeti, tudniillik a feltámadásra vonatkozót, ha lesznek, a kik ennek felvételéhez az eddigi szokásra való hivatkozással mereven ragaszkodnak, úgy szerintünk a legutóbbi együttes bizottsági ülésben megállapított szövegen sem szabad lényegileg változtatni. Hogy miért nem ? Egyszerűen csak áz I. Kor. 15.1

7

.-re hivatkozunk, valamint arra, hogy nincs benne semmi „anyagias" és hogy második részlete lényegében ott van az I. Kor. 15.5

3

-ban. A fogadalmi kérdés körül nincs vita. Összefoglalva most már a mondottakat, újból hangsúlyozom, hogy bár a kérdések feltevését nem tartom az úrvacsorai istentisztelet elengedhetlen részének, mert a „közgyónást" más alakban is eszközölhetjük, de ha már az egyház jónak látja ennek a részletnek felvételét, akkor vigyáznia kell arra, hogy önmaga ne vegyen el semmit abból, a mely reá bízatott. Az egyéni szabadságot pedig ne féltse nálunk senki: sokkal nagyobb szükség lenne a szubjektivizmus túltengése elleni felszólalásokra. Mert hát tulajdonképen hol és miben van nálunk megkötöttség ?! Hiszen a tervezett ágendás könyv is csak minta akar lenni a liturgiái egység előmozdítására! De hisszük, hogy jól végződik a vita, hisszük, hogy jönnek majd más, egyházunk benső életét érintő intézményeket termelő, még nagyobb érdeklődést keltő gyümölcsözőbb viták. Ilyenekre várunk ! p. HOGYAN TEGYÜK TEMPLOMAINKAT ÉS ISTENTISZTELETEINKET VONZÓBBÁ ? — A Kálvin-Szövetség losonczi kotiferencziáján felolvasta: dr. Huszár Aladárné, Szilassy Mária. — Teljes tudatában vagyok annak, hogy szokatlan — s a mit még kevésbbé szeretek —, feltűnő dolgot cselekszem akkor, midőn Önök előtt szót emelek! Mentségem legyen a tiszteletreméltó helyről jött felszólítás és épen ezért a felelősséget is teljesen Nagytiszteletű Sörös Béla úrra hárítom. Másrészt talán hasznos lehet a Nagytiszteletű uraknak hallani egy egyszerű református asszony észrevételeit, óhajtásait, melyek azonban sok száz, sőt sok ezer református asszonynak érzelmeit is fejezik ki! Végül úgv-e? Ha szokatlan is, egyházalkotmányunk megengedi, hogy világiak is foglalkozzanak egyházunk ügyeivel ! Még ha asszonyok is! Tudom azt is, hogy észrevételeim részben oly területekre csapnak át, melyeken, természetüknél fogva nehéz és csak nagy elővigyázatokkal lehet változtatni, újítani, de ha a mondandókban van igazság, az egyház vezetői meg fogják a módját találni annak, hogy érvényesüljön. Az az új irányzat, mely az utóbbi, mondjuk 30 év óta mind jobban ós jobban érezteti hatását egyházi és egyháztársadalmi téren s a melv az egyéni hitélet elevenségét, gyakorlati termékenységét czélozza, nagy munka, időbeli és anyagi áldozatokkal járó tevékenységet vár és kíván a protestáns egyház híveitől. Es ezzel szemben az egyháznak is többet kell nyújtania a híveinek, mint a mit eddig adott. Hogy híveitől mit kívánhat az egyház? Ezt nem részletezem, csak megemlíteni szeretném, hogy a társadalmi és egyházi tevékenység, jótékonyság, szocziális és építő munka minden egyes egyén munkaerejének igen tekintélyes részét veheti — és pedig joggal — igénybe. A híveknek ezzel a fokozott és méltán várt tevékenységével szemben mit ad az egyház ? Tisztelet a kivételeknek, eddig csak az Istentiszteletet adja. Az „ének"-kel kezdődik, kezdjük mi is azzal. A magyar ember általában, különösen a köznép, nagyon szeret énekelni, de a legtöbb nem tud, hamisan énekel, igen gyakran (bocsánat az erős kifejezésért) ordít, vagy abban találja a virtust, hogy kihúzza. De itt baj van az énekeskönyvek körül is! Annak nyelvezete, sok helyt tartalma is lehetetlen! Új gyűjteményt kellene össze-