Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1916 (59. évfolyam, 1-53. szám)

1916-07-23 / 30. szám

hibákkal s igen czéltudatosan juttatja érvényre azt az elvet, hogy az evangélium álljon a középpontban. Sőt ezt az értékét még megtoldja azzal, hogy a bibliatörténetek után az V. osztályban az egyháztörténelmet taníttatja s csak a VI. osztályú gyermeknek adja a kezébe a kátét, hogy így a hit- és erkölcstant igazi pozicziójához juttassa: ne alap legyen, hanem tetőzet s a falakon álljon, ne a levegőben, s befejezése, összegezése legyen a vallásoktatásnak. Mindegyik tanterv előírja bizonyos imák betanulását, de mindegyik megfeledkezik arról, hogy ez kevés. Meg kellene a gyermeket tanítani arra is, hogy hogyan tárja ki szívét Isten előtt közvetlenül, a szájába adott, betanult szöveg nélkül, a mely lélek nélkül való mechanizmusra vezethet. Hogyan viheti Isten elé a maga szavaival háláját, kéréseit, bűnvallását, kétségeit. Sokszor hivatkozunk rá, hogy a lélekben és igazságban imádkozás elvét mi őriztük meg, de ha az a szegény egyszerű hívő már elfeledte a konfirmácziókor beemlézett úrvacsorai imaszöveget, akkor mit csináljon ? Hogy a maga nyelvén nem tud imádkozni, annak bizonyságai azok a kis imakönyvek vagy kiszakított papírlapok, a mik az Úrvacsora előtt a templomban előkerülnek a hívek zsebeiből. Mit csináljon a beteg, ha elfeledte a „betegségben mondandó imát", a mi elvégre emberi dolog, ha valaki világéletében egészséges volt! A VI. osztályos gyerek tanulja a levél-, kötelezvény-, nyugta-fogalmazást. Miért ne próbálkozhatna meg az ima-fogalmazással ? Mennyi kedves, tanulságos írásműben gyönyörködhetnénk ! Még az aranycsattos ünnepi imakönyvek írói is okulhatnának belőle, hogy hogyan kell az Istenhez vágyó lélek érzéseit egyszerűen, közvetlenül, őszintén, bizalmasan, póz nélkül imába önteni! Fiers Elek. KRÓNIKA. A legsötétebb egyhástörténelmi „adalék'1

. Sötét és undorító erkölcsi fekélynek fordította operáló kését a konventi bíróság a legutóbbi tavaszi közgyűlésen. Az erdélyi Református Szemle már megemlékezett róla. Most a nyomtatásban megjelent konventi jegyzőkönyvekben is olvashatjuk. A tényállásról az ügy konventi előadója, Nagy Károly, a Ref. Szemle június 2-iki számában így ír: „Személyi vonatkozásban igen szomorú, de az ítéletmondás normájában tükröződő erkölcsi tudat szintje szempontjából örvendetesen nagyjelentőségű ítéletet mondott ki a magyarországi református egyház legfőbb fegyelmi fóruma, a konventi rendes bíróság. Egy segédlelkész fegyelmi ügyében ítélt, ki gyülekezetének egy 15 éves leánytagját — a kit később a hit- és erkölcstan IV. polgári isk. osztály anyagából magántanítványul is vállalt — megrontotta, anyává tette és elhagyta. Az egyházmegyei bíróság, elfogadva azt a védekezést, hogy előbb rontotta meg a leányt, hogysem tanítványa lett volna, dorgálásra ítélte a segédlelkészt. Az egyházkerületi bíróság — az apa súlyosbításért való fellebbezésére — a megrontó és megrontott tanító és tanítványi viszonyát állítva előtérbe, a vádlottat papi jellegétől való megfosztásra ítélte. A konventi rendes bíróságvégre, az enyhítés érdekében benyújtott fellebbezés kapcsán — egyhangú határozattal az egyházkerületi bíróságítéletét helybenhagyta." A konventi bíróság, magán a tényen kívül, főleg azon háborodott fel, hogy az illető segédlelkész a helyett, hogy bűnét őszintén megbánta volna, azzal próbált védekezni, hogy a megrontott gyermekleányt — minden bizonyítás nélkül — a legsúlyosabb erkölcsi romlottság vádjaival halmozta el, azután pedig szégyenletes hangú és tökéletes erkölcsi alacsonyságot lehelő felebbezésében a következőképen érvelt: „. . . Semmivel sem tartottam fontosabbnak a leánnyal folytatott viszonyt, mint egy bármely más megfizetett szerelmet vagy egy erkölcsileg értéktelen prostituált növel való viszonyt... kiben csupán a testi szenvedély eszközét láttam ..." Talán nem is kellene e sötét fejezethez semmi kommentárt sem fűznünk; de nem fojthatunk el néhány gondolatot, a mely e gyászos esettel kapcsolatban felszínre törekszik. Az első az, hogy azokkal szemben védekezzünk, a kik, mint a Ref. Szemle is megjegyezte, kifogásolni fogják egyházunk „szennyesének" nyilvános tárgyalását. Szerintünk erre épen az ilyen esetekben nagy szükségünk van s ha, akár ellenségeink is, azt látják, hogy mi az ilyen bűnöket milyen keményen ítéljük el, ezzel minden vádaskodás méregfogait kitörhetjük, nem is számítva azt a körülményt, hogy ilyen megtévelyedésekre más egyházak annaleséből is hozhatunk fel esetleg még szomorúbb példákat is. De mi is hangsúlyozzuk Nagy Károllyal, hogy „a bűn nyilvános elítélésében nagy erkölcsi megtisztító erő van" s így nem árt Kálvin ostorát néha a fórumon is megsuhogtatni, jeléül annak, hogy megvan s a tehetetlenséggé átalakított hamis könyörületesség elvének még nem sikerült az igazságosság és erkölcsi tisztaság elveit egészen megfojtani. Abban is igaza van a Református Szemlének, hogy „a felsőbb bíróságok ítéletei nem befolyásolhatják az alsóbb fórumok bíráinak lelkiismeretét", de azért legyen szabad felvetni az illető segédlelkész egyes gömöri és tiszáninneni tisztelt pártfogóival szemben a kérdést, hogy egy olyan emberrel szemben, a ki ekkora bűnt követett el s a ki az erkölcsi czinizmusnak a védekezésben ily rettentő képét állítja elénk, hogyan tarthatták elegendőnek, sőt soknak a fegyelmi büntetések szerény Il-ik fokát, a feddést, a mely kisebb, nem erkölcsi jelentőségű szabálytalanságokért is könnyen kijárhat? Azután, enyhítő körülmény nekik az, hogy az illető előbb rontotta meg a leányt s csak azután vállalta magántanítványul a hit- ós erkölcstani1) anyagából ? A mi egyházunkban már sok elnézés történt a szeretet és megbocsátás elvének hazug magyarázatai alapján, de ilyen czinikus vádlottal szemben ekkora elnézés, mint a gömöri egyházmegyében, már régen. Az ilyen elvű embereknek nem ártana, ha egy kissé közelebbről is ta-