Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1916 (59. évfolyam, 1-53. szám)

1916-07-02 / 27. szám

zötti különbség;!) foglaltatik." S végül, miután szerzőnk nagy tájékozottsággal „a poroszokat s nálunk az erdélyi szászokat" tekinti „a régi orthodox lutheránizmus" tipikus képviselőinek, azt mondja róla, hogy „külsőleg nem is nagy eltérést mutatott a katholiczizmustól", sőt „ez az új hit, mint egy bizonyos százalékos megalkuvás jelentkezik a régi hittel és hagyományaival szemben". íme ilyen a Dolenecz uram Lutherképe, — nézzük most már az ő Kálvinképét. Szerzőnk szerint Kálvin „igazi radikális, forradalmi szellemi reformátor". Az ő műve tehát „a véres, viharos XVI. századbeli európai hitújítási forradalom". Institucziójával „lett az igazi európai vallásreformátor, ki a vallásbeli, hitbeli dolgokban a szabad fejlődés, a szabad felfogás, a szabad kutatás elvét jelentette ki, mely mellett bátran szakítani lehet bármely egyházi tanítói tekintélylyel, hagyománnyal, szokással, felfogással. Nincs tanítói tekintély, nincs változhatatlan dogma, (V. Ö. ezzel Kálvin erős irányelvét s a feltétlen „majestas" tekintélyét hirdető istenfogalmát!). Az egyéni felfogás adja meg a hitet ... vagyis a kálvinizmus individuális vallás. (Szubjektív oldaláról tekintve, minden vallás egyéni vallásosság, objektív oldaláról isteni kijelentés !) Ekként merő ellentéte, tagadása a kinyilatkoztatáson és a tévmentes tanítói tekintélyen nyugvó katholiczizmusnak, mely uniformizáló, benne csak egyetlen felfogás, az Egyház által kijelentett (talán csinált ?) hitigazság érvényesülhet (sic !) A katholiczizmus híveit a czentripetális lelkierő tartja össze, míg a kálvinizmusban a czentrifugális erő érvényesül, a mely immár hetvenhárom protestáns felekezet kialakulására vezetett..." Végül ilyen Luther- és Kálvinképek megrajzolása után rátér a protestáns unió kérdésére eképen: Szerzőnk szerint „a kálv. és luth. felekezetek minden oldalról ellene vannak az uniónak. Azt mondják, hogy a két felekezet uniójának kérdése elméletben tetszetős ugyan, de gyakorlatban kivihetetlen a politikai, vallástársad almi, felekezeti, hatalmi, nemzetiségi okokból és a nép vallásos lelkének, a történelmi hagyományaihoz való ragaszkodás akadályai miatt". S miután így végzett az unióval, szinte diadalittasan kiált fel a szerző: „No lám, a protestánsoknak is vannak már vallási hagyományaik, holott Luther és főleg Kálvin minden szent hagyományt, minden vallási tradicziót elosztott (sic!)." Persze, hogy elvetette mindazokat, a melyek az írással, a józan ésszel ós a lelkiismerettel ellenkeznek, mint p. o. a transszubsztancziácziót, a Mária-dogmát s az abszolutisztikus infallibilitás tanát! A mi uniónk épen nem kívánja meg a hittanilag és történetileg kifejtett sajátos vallásos-egyházi karizmáink nivellálását, sőt azokban van a mai protestantizmus ereje. A mai világháborúban is a Krisztus evangéliumával s a Kant-Fichte-féle kötelességtudat morális alapelvével győznek a németek. Egy kis exkurziót is megenged magának a szerző. Ugyanis „érdekes jelenség"-nek mondja, „hogy úgy a kálv., mint a luth. lelkészek kijelentik, hogy dogmatikai akadálya nincs az uniónak, vagy legalább is könnyű szerrel át lehet ezen ugrani, de hát számolni kell a néplélekkel, a vallásos néplélekkel, a melyet a legkisebb újítás is sérthet". Hát csakugyan dogmatikai akadálya nincs az uniónak, mint egyháztársadalmi, szervezeti és irodalmi uniónak, a mint, hogy a német prot. theologia már régen az unió álláspontján áll, a nélkül, hogy érintené a sajátos luth. vagy kálv. protestáns vallásos típusokat, a melyek épen nem sértik, sőt fejlesztik „a pozitív vallás után sóvárgó lélek" eminens érdekeit. Tudtunkkal minden érthető eltérő felfogásuk daczára, még az orthodox rostocki és liberális jenai vagy debreczeni és sárospataki thcologusok is pozitív evangeliumi keresztyén és nem luth. vagy kálv. felfogásra törekszenek a tudományos theologiábap. Ezt szolgálják és művelik írásmagyarázati és történeti, rendszeres és gyakorlati tudományos theol. ismeretükkel s szinte beláthatatlan irodalmukkal egyaránt, a mellyel szemben a szerzőnk által feldicsért „kath. uniformizálás" stagnálást, tehát szellemi halált jelent. A keresztyénség különböző történeti és hittani alakjai tanuljanak egymástól, értékesítsék egyéni ós társadalmi tekintetben sajátos vallási karizmáikat és főleg versenyezzenek egymással a keresztyén szeretet művében most és mindenkoron. Úgy legyen! Eperjes. Dr. Szlávik Mátyás. TÁRCZA. Baksay Sándor. III. Az élet küzdelmekkel van átszőve, alapszíne a csalódás, fájdalom, elégedetlenség, a melytől a lelkész sincsen megkímélve. Mindig hinni, mindig remélni az írás, az ige nevében és intenzív erejénél fogva a reményt, a hitet a százak és ezrek szívébe beplántálni, avatott kézzel ápolgatni —- a pásztor munkásságának titka és jele. Baksay Sándor ért hozzá. Megjegyzendő, hogy haprédikáczióit más fogja elmondani a kívánt eredményt csak részben érheti el, mert az ő beszédének zamatját épen az adja meg, hogy azok egyéniségével állanak összhangban, szívének talajából hajtanak ki. Ez különben a sorsa minden beszédnek, a mely nem a szóló érzés- és gon< I olatvilágának szülötte. Baksay Sándor akár a hit fenséges titkait tárja fel, akár a gyakorlati keresztyén élet tényeiről szól, a saját felfogását mindig kifejezésre juttatja. Alkalomadtával például szívesen kitér arra, hogy a lelkipásztornak magát a politikai élet hullámai közé vetnie nem szabad. „Mivel, úgymond, az egyházat a közvélemény előtt a papság képviseli, a papságnak igazi tekintélye annál nagyobb és erősebb, minél kevésbbé kompromittálja magát politikai szövetkezéssel. Hajdanában minden európai államban megvolt a papságnak helye, még pedig a főhelye a nemzet törvényhozásában és kormányában, ma már majdnem mindenütt ki van zárva, hazánkat kivéve. De én nem sajnálnám, ha ezen előjogot itt is elvesztené, sőt szeretném, ha választás útján sem juthatna a nemzet