Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1916 (59. évfolyam, 1-53. szám)

1916-01-16 / 3. szám

mondanivalónk egymásnak, zöld- és fehérasztalok és dikcziók nélkül is. Hiszen mindenkinek be kell látnia, hogy a dikcziózó keresztyénség hitele és ideje eltűnőben van ; komoly tanulás, készülés, mimkakadv és készség, a mire hatványozott mértékben van és lesz szükségünk. Tanulni egymástól és egymás hitén felbuzdulni... most a kezdet — jöjjön az erősbülő folytatás! Munkára indulunk, hisszük, hogy sokan jönnek velünk megértő támogatással, szeretettel és a legnagyobb ügy győzelmébe vetett törhetlen bizalommal! p. TÁRCZA. Beszámoló és köszönet. A másfél esztendeje .tartó nagy küzdelem folyamán különböző hadi jótékonyczélokra oly sokszor igénybe vették a háborús viszonyok által többszörösen sújtott magyar társadalom áldozatkészségét, hogy egy cseppet sem lehetne csodálkozni, ha az áldozatkészség forrása már kiapadt volna. Ép azért habozva, vonakodva s e miatt kissé megkésve fordultam én is „kérő szómmal" a mi ref. társadalmunkhoz, lelki ápolásom alatt álló katonáim karácsonyának derűsebbé tétele végett. S imé, az én szerény kérő szavam sem lett a pusztában elhangzott szó: a mi küzdő véreink iránti áldozatos szeretetben kimeríthetetlen ref. társadalmunk lehetővé tette, hogy idegenben szenvedő hőseink szent karácsony ünnepén megérezzék a hazulról feléjük dobogó szeretet melegét s ebből szenvedéseikre enyhítő balzsamot, a jövendő nagy feladataira új lelkesítő erőt szerezhessenek. Kórházi karácsonyfa-ünnepélyben, kisebb-nagyobb mértékű megajándékozásban többé-kevésbbé volt része legtöbb idegenben szenvedő hősünknek, de ennek kényszerű voltát, mostohaságát bizony nem kevesen érezték. Sok katonám panaszkodott, hogy a felékesített karácsonyfáról csalódottan, fájó szívvel kellett elfordítani tekintetüket, mert a szövetségestársak sok különféle zászlócskái, szalagai köziil csak egy hiányzo't: a magyar. Micsoda öröm fogta el ezeket a mi hazavágyólelkű magyarjainkat, mikor az általunk átadott, bármi szerény kis csomagon meglátták az átfűző piros-fehér-zöld szalagot s megértették, hogy az adomány hazulról való, azoktól, a kik imádságos sóhajaik szárnyán szállnak feléjük s ezzel a csekély adománnyal szerető szívük soha nem múló háláját akarják nem leróni, csak befejezésre juttatni. Marburgban történt, advent utolsó vasárnapján, az úrvacsoraosztással egybekötött istentisztelet után, hogy 200 darab kis csomag („Karácsonyi üzenet", 3—3 portorikó szivar, szopóka, nemzeti színű szalaggal összekötve) kiosztásakor jelentkezett a 201-ik katona is, kinek már nem jutott. A csalódás fájdalma kiült vonásaira, a mint szerényen szólt: „A szivart nem bánom, csak a nemzetiszínű szalagot sajnálom ..." Szerencsére volt még nálam egy darabka, neki adtam : ajkához emelte ás megcsókolta ... A szivarra adott pénzt pedig alig akarta el- * fogadni. Marburgban tehát 200 járni tudó sebesült és beteg, valamint 20 fekvő részesült az otthoniak adományából. (Ez utóbbiak egyenként 5 szivart és szopókát kaptak.) Feldbachra ev. kollégám, Fejér Mihály vitt ki karácsonykor ugyancsak 200 kis csomagot olyan tartalommal s úgy elkészítve, mint Marburgon. Gráczban a járni tudó sebesültek részére első ünnep délután az ottani ev. Friedensheim-ban rendeztünk németajkú hittestvéreinkkel együtt szépen sikerült karácsonyfa-ünnepélyt. Ima, beszéd, karácsonyi énekek, zenes alkalmi színielőadás képezték a műsort. Katonáink gazdag uzsonnán kívül szép karácsonyi ajándékokat kaptak az itteni jótékony hölgyek adományából s három szivart, szopókát, nemzetiszínű szalaggal átkötve az otthoniak megemlékezésekép (összesen 166 csomagocska). A felemelő ünnepélyt az osztrák, a magyar és a német himnusz eléneklése fejezte be. (Hogy ez ünnepélyen a legtávolabbi kórházak lakói is részt vehessenek, villanyos-jegyre, szintén az otthoniak által adományozott összegből, 12 koronát adtunk ki.) A gráczi kórházakban azonban sokan vannak szegény súlyosabban sebesült katonáink, a kik betegágyukat nem hagyhatják el. Ezeknek helyzete a legnehezebb, ezek érdemelnek legtöbb gyengédséget s tényleg ezeknek szerzett legnagyobb örömet az otthoniak figyelme. Az ő részükre 74 csomagot készítettünk; mindegyik csomagban volt vagy egy szép pipa, vagy hasonló értékű, praktikus, összecsukható késvilla, azonkívül tükör, fésű, 2—3 zsebkendő, átlagosan két korona értékben. De ezekhez jött a sok alma, dió, finom sütemény, képeslap, czigaretta, a mit az otthoniak szeretete küldött, így a pápai ref. nönevelö-intézet nemeslelkű növendékei, a csúzai Lorántffy-Egylet melegszívű, ügyeskezű tagjai, Papp Lajos tiszadobi lelkész úr, kinek bőkezű adományából még a Szilveszter napján az ev. katona-otthonban összegyűlt magyaroknak is jutott, özv. Leel-Ossyné nagy tiszt, asszony, a ki így emlékszik meg Gráczról, hol kedves István fia, egyike a hős debreczeni theológusoknak, kiszenvedett, Zih Sándor debreczeni lelkész úr. Nem volt hiány nemes olvasnivalókban sem, miket a konventen és a tiszántúli egyházkerületen kívül Szabó Zoltán bilkei buzgó Ielkésztársunk, Pongrácz József pápai theol. tanár s a péczeli egyház voltak szívesek hozzám juttatni. Csomagjaink ízlésesen becsomagolva, nemzetiszínű szalaggal átkötve a kórházakban általános érdeklődést keltettek és sok dicsérő szót váltottak ki a magyar reformátusok nemes áldozatkészségéről. És sok- / sok örömkönnyűt, hálás köszönetet szenvedő, nehéz állapotban levő katonáinkból. Sokan boldogan ölelték magukhoz a kis csomagot, mint az otthonlévők szeretetének beszédes bizonyságát. Szegény Suba Péter, balmazújvárosi 39-es vitézünk, a kinek ballába, jobbkarja esett áldozatul, megmaradt balkarjával úgy elsimogatta, mintha kisleánya haját czirogatta volna. (Most már az égben várja a viszontlátást, mert az ünnepek után pár nappal