Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1916 (59. évfolyam, 1-53. szám)

1916-06-11 / 24. szám

már talán fájdalmas gyászával, de mindig nemes büszkeséggel öleli át a lelke . . . A magyar katona most a mi erős védőpajzsunk, a mi szerelmes aggódásunk, hitünk, reménységünk, büszkeségünk. És ez volt a múltban is mindig, ezer esztendő küzdelmes harczaiban. A ma katonáit — testvéreinket, fiainkat, apáinkat, véreinket — színről színre ismerjük. Napról napra halljuk, olvassuk immár hősregékbe illő tetteiket, melyekkel bámulatba ejtik a világot. Barátot és ellenséget egyaránt. Ok most aratják azokat a hervadhatatlan dicsőség-virágokat, a melyeknek bokrétába kötése, koszorúkba fonása az eljövendő — Isten adja mielőbb ! — békés idők történetírójának, krónikásának, költőjének leend gyönyörű tiszta és szent kötelessége. Mi itt ebben a könyvben most az elmúlt ezer esztendő magyar hőseinek dicsőségéből kötögettünk néhány bokrétát. (Mind hogy koszorúkba fonjuk — ahhoz kötetek kellenének.) Letűnt idők magyar katonáját mutatjuk be — a jelen és jövő magyar katonájának és minden magyaroknak, mert hiszen ma minden jó magyar: katona. Akár a harcztéren, a fronton fegyverrel, akár a mögött, itthon teljesíti kötelességét a haza védelmében. Bemutatjuk, hogy mindenki megismerje — sokan közelebbről és jobban, mint eddig talán tehették — és megszeresse, megtisztelje benne dicsőséges elődjét. Bemutatjuk úgy, a hogyan több mint ezer esztendővel ezelőtt új hazát kereső nagy vándorútján és új hazát szerző hősi harczaiban — az egykorú történeti adatok gyér világítása mellett — Európa keletén kemény pogány magyarságában előttünk először megmutatkozik. És a hogyan azután, mint a nyugat-európai keresztyén műveltség részese, a drága magyar véren szerzett szép hazát ;— Attila mesés örökségét — hosszú ezer éven át, ajkán és szívében Isten, Király, Haza és Szabadság szent jelszavával, életével, vérével megvédi és megtartja minekünk. Bemutatjuk lehetően dicső tetteiben, a hogyan azokat a történet lapjain, a krónikákban, régi írásokban, a költők dalaiban és — mindig a valóság talajából sarjadó — regékben, mondákban írva találtuk. Fölidézzük őket, a régi magyar vitézeket — az új magyar vitézségnek eme korszakot záró és új korszakot nyitó, örökké emlékezetes, csodás történeti napjaiban. , Idézünk sokat és sokak számára talán a feledés vagy közönyösség homályából . . . Mert a békés idők embere könnyen feledi a harczok emberét és hamar kész kisebbíteni annak érdemeit. Ami leginkább azért van, mert nem Ösmeri igazában azokat az érdemeket. De most, e rettenetes élet-halálharczban, e szörnyű világégés roppant tüzénél mindenki Iátván-látja és — hogy úgy mondjuk — a tulajdon lelkén, húsán, vérén érzi: mi nekünk a magyar katona. És akkor kell, hogy meglássa, megérezze és megértse: mi" volt a múltban. Ugyanaz volt, a mi a jelenben. A védőpajzsunk, a hitünk, reménységünk, büszkeségünk, a — jövőnk fundamentuma. Neki köszönjük, hogy „annyi balszerencse közt, oly sok viszály után, megfogyva bár, de törve nem — ól nemzet e hazán ..." Neki megmaradásunkat, életünket, nyelvünket, szabadságunkat - minden égi és földi javainkat. Neki a békességes idők, a haladás, a műveltség amaz áldásait, a melyeket apáink s egy ideig mi is élvezhettünk s a melyeket most újra a magyar katonának kell megvédeni a mi számunkra és a mi gyermekeink számára. Idézzük a multak hőseit: fejedelmek, királyok, hadvezérek, nemes lovagok, tiszt urak mellett az egyszerű közkatonákat is, a kikről Petőfi azt mondta, hogy „nagyobbak ők, mint a hadvezérek" s a kiknek vaskarja, hű szíve, önfeláldozó hősiessége, hazaszeretete mindenesetre első talpköve és fundamentuma a hadvezérek nagyságának. Jó közlegény nélkül —- nincs nagy generális. Idézzük őket, hogy lerójjuk irántuk hálánk tartozó adóját, hogy tanuljunk tőlük hazaszeretetet, kitartást, áldozatkészséget. Idézzük őket, hogy megbiztassanak minket dicsőséges példájukkal, hogy: ha összetartunk, ha nem csüggedünk, mint ezer év annyi viharát, ezt a mostani szörnyű vihart is daczosan megállja a magyarság ősi törzsöke. Ha lehull is sok virága, kettétörik vagy megcsonkul sok sudaras ifjú ága — míg a vérrel öntözött szent magyar földbe fogózkodó gyökereitől a kishitűség, gyávaság, tunyaság, visszavonás, erkölcstelenség rontó férgeit távol tartjuk, addig elpusztíthatatlan ősereje kiforrja mind a sebeket és fölékesíti új rügyekkel, virágokkal, dús galyakkal nemes koronáját! És idézzük őket, hogy megmondjuk nekik: nem éltek, küzdtek, véreztek hiában. Ezt az édes szép hazát, a melyet megszereztek Árpád katonái, megtartottak, megvédtek, megerősítettek és reánk szent örökségül hagytak az utánuk következő magyar katonák, ezt a drága és szent örökséget, az ellenünk zúdult minden poklokkal szembeszállva, megvédi méltó utódjuk — a mai magyar katona. És a mikor a Béke pirkadó hajnalát a diadal örömétől pirosló arcczal, harsány trombitaszóval köszöntik majd a mai magyar katonák, a hadikürtök érczes hangján ama régi nagy magyar katona, Zrínyi Miklós, jelszavát zöngetik ismét világgá: „Ne bántsd a magyart!" BELFÖLD. A Budapesti Evangéliumi Ker. Diákegyesület jelentése az 1914—16-iki esztendőkről. II. Munkánk, m. t. k., a maga czéljaival és teljesítményeivel egyedülálló a diákság életében. Programmunk diákéletek átalakítása annak a hasonlatosságára, a ki a legteljesebb és legméltóbb emberi életet élte azok által a hatalmas megváltó isteni erők által, a melyek a maguk teljességében tárultak fel a világ számára az Úr Jézus Krisztusban, mint Megváltóban. És ez a czél egyetemes,