Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1916 (59. évfolyam, 1-53. szám)

1916-05-28 / 22. szám

Városi levél.* A „Falusi levelek" írója május 21-én szinte klinikai példáját szolgáltatta annak, hogy miképen lehet a legszebb szavak és mondatok köntösébe öltöztetni valamit, a miben sem békesség, sem szeretet, sem igazság nincsen. E lap olvasói között is vagyunk néhányan, a kik fokozott vággyal kívánjuk a békességet és nagy lelki szükséggel keressük a szeretetet. A nemzetnek egyetemes fájdalmába és aggódásába szorosabban kapcsolódik bele a mi aggódásunk, mert a vérünkért, a fiunkért remegünk. Kívánjuk a békét. A napilapok vérontásokról adnak hírt; egyházi lapjaink jobb ügyhöz méltó hősiességgel veszekesznek. Nyugtalanok és nyugtalanítók. Nagy, közös czélokért kellene verekednünk és veszekszünk. Előre veti árnyát a klerikálizmus és a háború alatt is tervszerű munkával készíti az eljövendő béke idejére a maga külön diadalát. Verekednünk kellene; verítékes munkát, az evangélium igazáért való küzdelmet értve verekedés alatt. Kozma Andor megírta, hogy „a ki veszekszik, nem verekszik". Az ántántról írta, de ha egyházi lapjainkat olvasta volna, rólunk is írhatta volna. Ravasz László tisztelt barátom lelkének egy szellemes lélekzetvételével szelet vetett és Balatoni István már tele tüdővel fújja a vihart. Meg vagyok győződve a felől, hogy mikor Ravasz László a nyomdafestékes napfényen látta azt a nagyon szellemes, de nagyon bántó ítéletet, a mellyel a borjúkhoz utalta Ady Endrét, mert csak ezek hihetik el az ő kálvinistaságát, abban a perczben megbánta, hogy egy embernek fájdalmat és néhány száz embernek, a más bántásán vigadó kárörömet szerzett. A ki olyan hűséges és megértő figyelemmel tud ülni a Krisztus lábainál, mint Ravasz László, annak nem lehet bántó szándéka és nem lehet tartós öröme a kárörömszerzés. A szellemesség suhogó vessző, a melynek csípős fájdalom az ütése. Balatoni István más fegyverrel dolgozik. Vastag dorongot ragad kézbe és halált mér Ady Endrén keresztül a Lelkészegyesületre. Elmezavarodottnak vagy bűnösnek mondja a Lelkészegyesület szerkesztőségét pusztán azért, mert „V" jegy alatt valaki a kálvinistának jelentkező Ady Endre mellett bátor volt pár szeretetteljes szót szólni a Lelkészegyesület hasábjain.** Bár szokatlanul terrorisztikus a Balatoni hangja, s elmezavarodottnak vagy bűnösnek tartja azt, a ki az Ady-ügyben vele dorongra kapni nem hajlandó, mégis félelem nélkül szólok a kérdéshez, mert nem Balatoni Istvánt látom követni való példának, hanem az ő és mindnyájunk urát, a Krisztust, a kire ugyancsak rátámadtak, mert a farizeusok törvényszerűségének kényes tilalma ellenére szóbaállt a publikánusokkal és Pál apos* Erre a levélre az a megjegyzésünk, liogy vannak bizonyon bántó dolgok, a melyeket nem lehet szó nélkül hagyni. Bizony jó lenne, ha nem kellene „veszekedni"; de az is jó lenne, ha a másiklevő oldalon érdekeltekhez is menne „levél". ** Bizonyos, hogy az a „V" jegy alatti megjegyzés nagyon tapintatlan és helytelen alakban történt. tolt látom, a kit bolondnak mondott korának közvéleménye, mivelhogy bölcs és igaz volt. Régi szokás már, de a nti rohanó időnkben szinte általános szokássá lett, hogy az emberek mások után, hallomásból mondanak egymásról ítéletet. Nem érnek rá vagy restek fáradságot venni arra, hogy alaposan megvizsgálják azt, a kiről vagy a miről az ítélet súlyával beszélnek. A falusi magányt pedig fel lehetne használni komoly vizsgálódásra. Olvasta-e Balatoni István Ady Endrének minden munkáját? Ismeri-e őt tetőtől talpig, hogy kiáll a fórumra beszélni róla s ellene? Ismeri-e olyan alaposan, mint a hogy ismerni kell a lelkiismeretes és becsületes bírónak az ügyet, a melyben dönt? Ez különben abban a vitában, a melyben doronggal üt Balatoni István, nem a leglényegesebb. Hogy mi az érték vagy értéktelenség Ady Endrében, azt majd az irodalomtörténet állapítja meg, a mikor kezébe veszi az elfogulatlan kritika szórólapátját. A mi benne értéktelen, azt pozdorjává töri az idő s a mi érték, azt nemzeti kincseink között fogja őrizni az utókor. Megvallom, hogy sokat találtam Ady Endrében, a mivel a lelkem nem harmonizál s a minek ellentmond a világfelfogásom. Az bizonyos, hogy Balatoni István nevét már régen szétrágta a mulandóság lérge, az enyémnek s a mienkhez hasonló sok másnak ugyanez lesz a sorsa, — Ady Endre nevével akkor se bír, a mikor a mostani sok kritikusáét már megemésztette. A jóindulatú kritika csöndes eső, az elfogult kritika förgeteges zápor. A csöndes eső zajtalanul, szinte titkon munkálkodó áldás; a förgeteges vihar önmagát bámul tatja. Az elfogult kritikus másra gázolva akar kiemelkedni s az a logikája, hogy lehetőleg nálánál nagyobbra gázol, mert így messze ellátszik. A mi czélunk akár a katedrában, akár az emberekkel való személyes érintkezésben nem lehet emberekre való gázolás, másoknak elgázolása, mert az Isten, a mi Atyánk azt akarja, hogy az emberek megigazuljanak és éljenek. Szabad-e kidobni Ady Endrét az egyházból, hogy a borjúk csudája legyen? Ha valaki egyházunkból való kitérésre jelentkezik, meggyőződésünknek és szeretetünknek egész erejével igyekszünk a meglazult köteléket megerősíteni és a kitérni szándékozót egyházunkhoz fűzni. Ady Endrét pedig, a mikor jogos, vagy ok nélkül való fájdalom kiáltatja a lelkével, hogy ő kálvinista — kinevetjük és a borjúk közé kergetjük. Tettiink-e már valamit, beszéltiink-e vele a szeretet komoly hangján, hogy a mi világnézletiink számára kötöttük volna le és gyümölcsöztettük volna az Ő kétségbevonhatatlan kvalitásait? Ereztettünk-e vele testvéri hajlandóságot? Vagy olyan abszolút értéktelen Ady Endre lelke és az emberi lélek, hogy még azok is elmeháborodottak vagy bűnösök, a kik a szeretetnek néhány sovány szavával szót emelnek mellette? Nem a Krisztustól van az elfogult kritikának haragos és gyűlölködő hangja. Krisztus csak a képmutatókat ostorozta ós soha nem kergette el magától azokat, a kik bármily erőtelen